— Ez a mi közös dolgunk, Judit. Mindig is az volt.
Erzsébet ezt minden szeptember végén elmondta, amikor a kocsija kigördült az udvarra, és Judit már állt az üvegháznál a teli ládákkal. Pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Mintha megtanulta volna.
Judit ötvenhat éves volt, és huszonegy éve hallotta ezt a mondatot.
A kezei barnák voltak a kerti munkától — nem a naptól, hanem a földtől, amely nem megy le mosással. A körme alatt mindig maradt valami, akármit csinált. Este lefekvés előtt néha megnézte a kezét, és arra gondolt: ezek nem az én kezeim. Ezek valaki más munkájának a kezei.
Az üvegháza mögött volt egy kis szín, ahol a befőttjeit tárolta. Nyolcvan-kilencven üveg minden évben — paradicsom, uborka, paprikakrém, szilvalekvár, baracklekvár, cukkinikrém. Minden üvegen a saját kezű írásával: Judit konyhájából, 2023. Mert így szokta. Mert szép volt, és mert valahogy azt érezte, hogy ha felírja a nevét, akkor az övé marad.
Nem maradt.
Erzsébet minden évben elvitte a fele.
— A közös unokáknak kell — mondta. — A gyerekeknek. Neked nincs annyi szád.
Judit nem vitatkozott. Soha nem vitatkozott Erzsébettel. Nem azért, mert nem tudott volna — hanem mert tudta, hogy nem ér semmit. Erzsébet hatvanegy éves volt, és hatvanegy éve tökéletesen meg volt győződve arról, hogy igaza van mindenben. Egy ilyen emberrel nem lehet vitatkozni. Egy ilyen emberrel csak élni lehet, vagy nem élni.
Judit élt.
Novemberben, amikor a leghidegebb napok jöttek, néha főtt egy tányér levest — vizeset, kevés zöldséggel —, és azt ette. Nem panaszkodott a szomszédoknak. Mosolygott, ha megkérdezték, hogy van, és azt mondta: köszönöm, jól. Eltette a büszkeségét oda, ahova az ember elteszi a dolgokat, amiket nem akar megmutatni — mélyre, ahol nem látszik.
Zsolt, a fia, kétszer a hónapban hívta telefonon.
— Jó vagy, anya?
— Jó vagyok, fiam.
— Eszel rendesen?
— Rendesen eszem.
Ez volt az egész. Zsolt Pesten élt Ilonával és a két gyerekkel, és Judit nem akarta, hogy aggódjanak. Nem akarta, hogy szánják. Az ember nem azért neveli fel a gyerekét, hogy aztán teher legyen neki.
Az igazi fordulat október elején jött, egy szombat reggelen.
Judit a szomszéd kertjéhez vezető ösvényen ment át — Andrea, a szomszédja néha kért tőle egy kis kaprot, és Judit szívesen adott —, amikor meglátta, hogy Erzsébet kocsija ott áll a piaci sor mellett. Megállt. Nem tette be a lábát, csak állt az ösvényen, és nézett.