— Jól ment.
— Mit mondott Erzsébet?
— Semmit.
Andrea egy pillanatig csendben volt. Aztán:
— Ez volt a legjobb, amit mondhatott.
Judit letette a telefont. Bement az üvegszekrényhez, és kivette azt a kis füzetet, amibe az anyja receptjei voltak írva — régi írás, halványuló tinta, néhol folt a lapokon, ahol valamit lecsepegtetett. Leült a konyhában, és kinyitotta.
Hétfőn reggel kiment a kertbe.
A paradicsom még tartott — a késői fajta, a húsos, a sötétvörös. Leszüretelte, amit lehetett. Aztán bement a szénbe, és megszámolta az üvegeket. Negyvenhárom maradt.
Elment a piacra. Nem Erzsébet piacára — a másikra, a nagyobbra, ahol szombaton és szerdán volt.
Felállított egy kis asztalt. Kirakta az üvegeket.
Judit konyhájából, 2023.
Az első vevő egy idős asszony volt, aki megállt, felvett egy üveget, olvasta a feliratot.
— Maga főzte?
— Én — mondta Judit.
— Szilva?
— Szilva. Cukorral, kevéssel. Nem túl édes.
Az asszony vett kettőt.
Judit kiszámolta az összeget — hatszáz forint üvegenként —, és a pénzt berakta a kis bőrtárcájába, amelyet az anyja hagyott rá, és amelyet soha nem használt, mert nem volt mire.
Estére eladott tizennyolc üveget.
Tízezer-nyolcszáz forint.
Hazament, és leült a konyhában. A tárcát letette az asztalra. Aztán elment a bankba — másnap reggel, elsőként —, és nyitott egy számlát.
A neve alá írta: megtakarítás.
A bankos lány — fiatal volt, huszonéves, hosszú haja volt — megkérdezte:
— Mibe szeretné elhelyezni?
— Egyelőre csak tartani — mondta Judit. — Csak tartani akarom.
A lány bólintott, és kinyomtatta a papírokat.
Judit hazament. A kert végén állt egy percig — a késő őszi napban, amely már lapos és fáradt volt, de még meleg —, és nézte a sorokat, ahol a paradicsom volt, ahol az uborka volt, ahol a paprika volt.
Jövőre többet ültet. Több szilvát, több barackot. Több mindent.
A kezét a zsebébe dugta, és érezte a bankszámla-értesítőt a papíron — a hajtott szélét, a sarkok keménységét.
A kert csendben volt.