Szavakkal nem lehet. Ezt akkor értette meg. Szavakkal nem lehet Erzsébettel.
Akkor viszont még nem tudta, hogy mivel lehet.
Most tudta.
Pénteken jött a telefon.
— Judit, szombaton jövök hozzád — mondta Erzsébet. — Hozom Margitot és Veronikát. Kávézunk egyet nálad.
Margit és Veronika Erzsébet régi barátnői voltak. Judit ismerte őket húsz éve — kedves asszonyok, nem rosszak, csak vakok. Erzsébetet látták, nem azt, ami Erzsébet mögött volt.
— Rendben — mondta Judit.
— Csinálj valamit. Süteményt, vagy amit akarsz.
— Csinálok — mondta Judit.
Letette a telefont. Leült. Arra gondolt: igen. Csinálok valamit.
Szombaton reggel kiment a szénbe.
A szénben ott sorakoztak az üvegek — Erzsébet szénájában, a polcon, amelyet Judit még az apjuk épített, és amelyen most az ő befőttjei álltak. Azok, amiket Erzsébet nem vitt el. Amelyeket félretett.
Kivett hat üveget. Hat üveget, amelyeken ott volt a saját írása: Judit konyhájából, 2023.
Hazavitte őket. Letette a konyhaasztalra, és megállt előttük.
Aztán elővette a legjobb terítőjét.
Lenből volt, fehér, hímzett szélű — az anyjuk hagyta rá, és Judit ritkán terítette ki, mert félt, hogy bepiszkul, hogy megkopik, hogy elveszíti azt a fehérségét, ami olyan volt, mint valami régi ígéret. Most kiterítette. Kisimította a ráncokat a tenyerével, lassan, gondosan.
Elővette a porcelánkészletet.
Ez is az anyjuktól volt — kék mintás, vékony falú, olyan régi, hogy a csészék peremén már látszott a kopás. Judit sosem használta vendégeknek, mert félt, hogy valaki eltöri. Most kivette az üvegszekrényből, egyenként letörölte egy puha kendővel, és feltette az asztalra.
Hat csésze. Hat csészealj. Hat kiskanál.
Aztán elővett hat kis tányért — a legszebbeket, a virágmintásakat —, és mindegyikre tett egy kanál szilvalekvárát.
Egy kanál. Nem többet.
A hat üveget — a sajátkezűleg felcímkézett, a piacon eladott, a szénből visszahozott hat üveget — odakészítette az asztal közepére. Nem takarta le. Nem fordította el. Csak ott álltak, ahogy álltak.
Erzsébet negyed tizenkettőkor érkezett Margittal és Veronikával.
— Na, Judit! — mondta Margit, amikor beléptek. — Milyen szép ez az asztal!
— Igen — mondta Judit. — Foglaljanak helyet.
Erzsébet benézett a konyhába. Egy pillanatig megállt az ajtóban.
— Ezek mik? — kérdezte, és a hangja egészen rendes volt, teljesen rendes, de Judit látta, hogy az ujjai megfeszülnek a táskán.