— Befőttek — mondta Judit. — Tessék, üljön le.
Leültek. Judit kihozta a kávét — rendes kávét, jó kávét, mert Judit nem volt fukar, sosem volt fukar —, és töltött mindenkinek.
Margit felvette a kiskanálját, és megnézte a tányérján a lekvárszemnyi adagot.
— Csak ennyi? — kérdezte, de kedvesen, kérdőn, nem gorombán.
— Csak ennyi — mondta Judit.
Veronika a befőttesüvegekre nézett. Olvasta a feliratot. Aztán Erzsébetre nézett.
Erzsébet nem nézett sehová. A csészéjét nézte.
— Judit — mondta végül, és a hangja kicsit rekedt volt. — Miért hoztad ki ezeket?
— Mert szépek — mondta Judit.
Csend lett.
Margit a csészéjét emelte a szájához, de nem ivott. Csak tartotta. Veronika még mindig az üvegeket nézte — a sorban álló hat üveget, a kék-fehér hímzett terítőn, a porcelán csészék között —, és valami lassan munkálkodott az arcán, valami, ami nem volt ítélet, csak megértés, lassú és kényelmetlen.
— Ezeket te csináltad? — kérdezte Veronika csendesen.
— Én — mondta Judit.
— Szép a felirat.
— Köszönöm.
Erzsébet felemelte a tekintetét. Juditra nézett. Judit visszanézett rá.
Nem mondott semmit. Nem kellett. Az asztalon ott volt minden — a lengyel terítő, a kopott peremű porcelán, a hat kis tányérka egy-egy kanál lekvárral, és a hat üveg a közepén, felcímkézve, rendesen, ahogy Judit mindig felcímkézte.
Judit konyhájából, 2023.
Erzsébet nem szólt semmit. Ivott egy kortyot a kávéjából, és a csészét visszatette a csészealj közepére, pontosan, gondosan, mintha ez most a legfontosabb dolog lenne a világon.
Margit elkezdett valamiről mesélni — a vejéről, aki megint nem jött haza időben —, és a társalgás valahogy tovább ment, ahogy a társalgás szokott, amikor az emberek nem akarnak valamiről beszélni. Veronika bólogatott. Erzsébet bólogatott.
Judit töltött még kávét.
Amikor elmentek, Erzsébet az ajtóban megállt.
— Judit — mondta.
Judit megvárta.
De Erzsébet nem mondott semmit. Csak állt egy pillanatig, aztán kiment.
Judit becsukta az ajtót.
Leült a konyhában, ott, ahol az asztal sarkán még ott volt a hat üveg. Nem sietett leszedni. Csak ült, és nézte a terítőt — a hímzett szélét, a fehérségét, azt a fehérséget, ami megmaradt, ami nem kopott meg, ami ott volt, mint mindig.
Akkor elővette a telefonját, és felhívta Andreát.
— Megvolt — mondta.
— Hogy ment? — kérdezte Andrea.