Erzsébet ott ült egy kis asztalnál, és az asztalon sorakoztak az üvegek.
Judit konyhájából, 2023.
A saját írása. A saját betűi. A saját szilvalekvárja, amit augusztus végén főzött, négy órán át kevergette, és közben a rádiót hallgatta, mert ha nem hallgatta a rádiót, akkor gondolkodott, és ha gondolkodott, akkor mindig ugyanoda jutott.
Az üvegek ott álltak a piaci asztalon, és Erzsébet eladta őket.
Judit nem mozdult. A lába nem akart mozdulni. Arra gondolt: na, ez most szép. Ez most tényleg gyönyörű.
Hazament. Leült a konyhában a székre, és sokáig nem csinált semmit. Csak ült. A kezét az asztalra tette, és nézte a barna foltokat a bőrén.
Akkor jött Andrea.
— Hozzam a kaprot? — kérdezte Judit az ajtóból.
— Judit. — Andrea benézett az arcába. — Mi van veled?
— Semmi.
— Ne mondd, hogy semmi. Fehér vagy, mint a fal.
Judit egy pillanatig hallgatott. Aztán elmondta. Röviden, tényszerűen, ahogy egy orvos mondja el a diagnózist — nem mert hideg, hanem mert ha megengedi magának az érzést, akkor nem tudja befejezni a mondatot.
Andrea végighallgatta. Nem szakította félbe. Amikor Judit elhallgatott, Andrea csak annyit mondott:
— Mióta?
— Huszonegy éve.
Andrea levette a szemüvegét, megtörölte, visszatette. Ez volt az egyetlen mozdulata.
— És mit akarsz csinálni?
— Nem tudom — mondta Judit. — De valamit kell.
Azon az éjszakán nem aludt. Feküdt a sötétben, és a mennyezetet nézte. Hallotta a ház hangjait — a gerendák ropogását, a szél a tetőn —, és gondolkodott.
Huszonegy év.
Huszonegy szeptemberben állt ki a ládákkal. Huszonegy évben mondta azt, hogy igen, vidd, ez a mi közös dolgunk. Huszonegy évben ette a vizesebb levest, a kevesebb kenyeret, a maradékot. Huszonegy évben mosolygott a szomszédoknak és azt mondta: köszönöm, jól.
Egyszer próbálta elmondani. Tizenöt évvel ezelőtt, egy nyárvégi vasárnapon, amikor Erzsébet megint jött a kocsival.
— Erzsi, nem tudom adni az idén annyit. Nekem is kell.
Erzsébet akkor ránézett — azzal a bizonyos pillantással, amit Judit gyerekkorától ismert.
— Judit. Te egyedül élsz. Nekem három unokám van.
— Nekem is van fiam. Nekem is van unokám.
— Zsoltnak jó dolga van Pesten. Nem szorul rá.
Judit akkor elhallgatott. Mert mit mondjon erre? Mit mondjon egy olyan mondatra, ami technikailag igaz, de mégis mindent elfed, mindent elken, mindent igazol — az egész rendszert, amit Erzsébet évtizedek alatt épített fel, ahol ő a szükségesebb, az érdekesebb, a fontosabb, és Judit az, aki megvan magától.