— A számlán már csak nyolcezer forint van — mondta Sándor, és visszafordult a tévéhez.
Mária a konyhaasztalnál állt, a havi bevásárlólistával a kezében. Kint október volt, a szél megcsapkodta az ablakot. Belül meleg volt, de valahogy mégis fázott.
Letette a listát. Nem szólt semmit.
Harmincegy éve nem szólt semmit ilyenkor.
A nyolcezer forint azt jelentette: nem lesz hús ezen a héten. Azt jelentette: a mosogatószer végén van, de majd néz ki valamit. Azt jelentette: a cipőjének az orra szakadni kezd, de még kibírja egy kicsit. Mindig kibírta még egy kicsit.
— Mária, hallottad? — szólt be Sándor a nappalióból.
— Hallottam — mondta.
A listát félretolta, és elővette a kis kockásfüzetet a fiókból. Abba írta be minden hónapban, mire ment el a pénz. Régi szokás volt, még az anyjától tanulta. Az anyja azt mondta: ha leírod, legalább látod, hogy nem vagy őrült.
Mária nem volt őrült. Csak egyre jobban értette, hogy valami nem stimmel.
A füzetbe beleírt: október. Bevásárlás: 12 400 Ft. Rezsitartozás: 8 200 Ft. Maradvány: 0.
Aztán becsukta, és elkezdte főzni a vacsorát. Krumpli volt, hagyma, egy kis zsír. Megtette, amit mindig: nem panaszkodott, nem kért magyarázatot, csak főzött.
Kint a szél egyre erősebben verte az ablakot.
Három hónappal korábban Mária véletlenül pillantott bele Sándor telefonjába.
Nem akarta. Nem szokott ilyesmit csinálni. Sándor a kanapén aludt el, a telefon a kezéből kicsúszott, és amikor Mária elment mellette, hogy lekapcsolja a villanyt, a kijelző felgyulladt. Egy üzenet. Egy szám, amit nem ismert. És alatta: *Küldtem az ötvenet. A következő hónapban is meglesz. Ne aggódj.*
Ötven. Ötvenezer forint.
Mária megállt. A szíve a torkában dobogott.
Lekapcsolta a villanyt, és elment a hálószobába. Lefeküdt. Nem aludt egész éjjel.
Másnap reggel, amikor Sándor bement a fürdőszobába, Mária gyorsan felvette a telefont. Megkereste a számot. Semmi név, csak a szám. Visszagörgetett az üzenetek között.
Három hónapja ment a pénz. Minden hónapban ötvenezer forint. Egyszer hetvenöt.
*A gyógyszer drága, tudom.* — írta Sándor az egyik üzenetben.
*Köszönöm, édesem. Nem tudom, mit csinálnék nélküled.* — válaszolta a szám.
Mária letette a telefont. Visszament a konyhába. Megcsinálta a reggelijét — egy szelet kenyér, margarin, tea —, leült az asztalhoz, és evett.
„Gyógyszer” — gondolta. „Persze. Gyógyszer.”
Nem sírt. Valami furcsán hideg lett benne, de nem sírt. Csak ült, és evett a kenyerét, és nézte a kockásfüzetet a fiókban.
Ötvenezer forint havonta. Három hónapja. Az ő nyolcezer forintjuk mellett.
Délután felhívta Andreát.
Andrea régi barátnő volt, harminc éve ismerték egymást. Nem sokat látták egymást az utóbbi időben — Mária mindig azt mondta, nincs ideje —, de most, ahogy a telefont a füléhez emelte és meghallotta Andrea hangját, valami meglazult a mellkasában.