Közben Sándor kávézott a városban. Közben Sándor új cipőt vett. Közben Sándor ötvenezer forintot küldött valakinek havonta, gyógyszerre.
Mária becsukta a füzetet.
„Harminckét év — gondolta. — Harminckét év, és még egy párszáz forint margarin ára is megszámolva van.”
Aztán elkezdte megtervezni a vacsorát.
Az évforduló előtt egy héttel Sándor megemlítette, hogy Boglárka is jön.
Boglárka a húga volt — negyvenöt éves, elvált, mindig volt véleménye mindenről. Mária sohasem szerette különösebben, de tűrte. Harminckét éve tűrte.
— Meghívtam Bogit — mondta Sándor reggel, a kávéja mellett. — Úgyis régen voltunk együtt.
— Rendben — mondta Mária.
— Csinálsz valamit szépet?
Mária a tűzhelyre nézett.
— Igen — mondta. — Valami szépet csinálok.
Sándor bólintott, és felállt az asztaltól. Nem kérdezte meg, mire gondol. Soha nem kérdezte meg, mire gondol.
Mária elővette a régi abroszát.
Az abroszt az anyja adta neki, amikor férjhez ment. Fehér volt, horgolt szélű, az anyja harminc évig tartogatta, csak nagy alkalmakra vette elő. Mária tizenkét éve nem vette elő. Volt, hogy eszébe jutott, de mindig azt mondta: majd egy szebb alkalomra.
Most elővette, kimosta, kivasalta. A vasalás közben a keze remegett egy kicsit, de nem sokat.
Aztán elővette a porcelánkészletet.
Az esküvői ajándék volt. Tizenkét személyes, fehér arany szegéllyel. Tizenkét éve volt utoljára az asztalon, akkor is csak László születésnapjára. Az egyik csészének lepattant a füle, azt félretette. A többi tökéletes volt.
Kivette a gyertyatartókat is — két magas, ezüst, a szekrény mélyéről —, és a régi gyertyákat, amik ott hevertek évek óta.
Aztán ment a piacra.
Egy vekni kenyeret vett. Hazafelé megállt a virágárusnál, és vett három szál fehér krizantémot — az volt a legolcsóbb —, de szépek voltak, és beleillett.
November tizenharmadika délutánján Mária megterítette az asztalt.
Először az abroszt tette le, és kisimította minden ráncát. Aztán kiterítette a porcelánokat — három teríték, pontosan, szabályosan, ahogy illik. Kés, villa, kanál, a megfelelő oldalon. A gyertyatartókat középre állította, meggyújtotta a gyertyákat. A krizantémokat egy kis vázába tette, azt a gyertyák mellé helyezte.
Aztán fogta a kenyeret, és minden tányérra vágott egy szeletet. Pontosan egyet. Nem vajat mellé, nem semmit. Csak a szelet kenyér a fehér arany szegélyű porcelánon, a gyertyafényben, az anyja horgolt abrosza felett.
Visszalépett, és megnézte az asztalt.
Gyönyörű volt. Komolyan gyönyörű — a fehér és az arany és a gyertya fénye, a krizantémok, az abroszon a horgolt minta. Olyan volt, mint egy ünnep képe.
Mária leült a konyhaszékre, és várt.