Sándor és Boglárka fél hatkor érkeztek.
Hallotta a kulcsot a zárban, aztán Boglárka hangját az előszobából — valami a buszmenetrendről, aztán nevetés. Sándor nevetett is. Vidám volt, amikor Boglárka jött. Mindig vidám volt, amikor valaki más volt ott.
— Mária! — szólt be Sándor. — Megérkeztünk!
— Tudom — mondta Mária a konyhából.
Hallotta, ahogy leveszik a kabátjukat. Hallotta Boglárka cipőjének a csikorgását a parkettán. Aztán kinyílt a nappali ajtaja.
Csend lett.
Mária nem ment ki. Ott maradt a konyhában, és hallgatta a csendet.
— Mi ez? — szólalt meg Boglárka.
Nem jött válasz.
— Sándor. Mi ez az asztal?
Mária hallotta, hogy Sándor lép egyet. Aztán megint csend.
Bement.
Az ajtóból nézte őket. Sándor az asztal végénél állt, és nézte a három tányért, a három szelet kenyeret, a gyertyákat, a krizantémokat, az abroszt. Az arca furcsa volt — nem mérges, nem döbbent, csak… furcsa. Mintha valami lassan süllyedne benne.
Boglárka a másik oldalon állt, és Máriára nézett.
— Ez a vacsora? — kérdezte Boglárka. A hangja éles volt, de valami bizonytalanság volt benne.
— Ez az évfordulós vacsora — mondta Mária.
— De… — Boglárka a tányérokra nézett. — Csak kenyér van.
— Igen — mondta Mária.
— Miért?
Mária nem válaszolt. Leült a saját helyére, a tányérja elé, és összekulcsolta a kezét az ölében. Sándorra nézett.
Sándor nem nézett vissza. A tányérját nézte.
— Mária — szólalt meg végül, halkan.
— Üljetek le — mondta Mária. — Megterítettünk.
Boglárka nem ült le. Ott állt, és nézett felváltva Máriára meg az asztalra, és a szája kinyílt, aztán becsukódott, aztán megint kinyílt.
— Ez valamiféle tréfa? — kérdezte.
— Bogi — mondta Sándor, és a hang, amivel mondta, Boglárkát elhallgattatta.
Boglárka leült. Sándor is leült.
Csend volt.
A gyertyák égtek. A krizantémok fehérek voltak a fényben. Az anyja horgolt abrosza tökéletes volt, minden szála a helyén.
Mária a kenyerét nézte. Nem vette fel. Csak ott ült, és csend volt, és a gyertyák égtek.
— Mária — mondta Sándor újra. Most a hangja más volt. Alacsonyabb. — Én… tudok erről.
Mária felnézett.
— Tudod — mondta. Nem kérdés volt.
— Igen.
— Mennyit?
Sándor a kezét nézte.
— Tizenhárom hónapja — mondta. — Összesen… — Elhallgatott. — Összesen hatszázhatvanezer forint.
A szám ott maradt a levegőben, a gyertyafény és a fehér porcelán és a horgolt abroszon között.
Boglárka keze megmozdult az asztalon.
— Sándor — mondta halkan.
— Csend — mondta Sándor.
Boglárka elhallgatott.
Mária nem mondott semmit. Nem kellett mondania semmit. Az asztal mondott mindent — a gyönyörű terítés, a szép tányérok, a három szelet kenyér. Harminckét év. Hatszázhatvanezer forint. Egy szelet kenyér tányéronként.