— Szervusz — mondta csupán.
Andrea azonnal tudta. Valahogy mindig tudta.
— Mi van? — kérdezte.
— Semmi. Csak… — Mária elhallgatott. — Találkozhatnánk?
Másnap délután ültek egymással szemben a kis presszóban, ahol régen mindig találkoztak. Andrea kávét rendelt, Mária teát. A pincér elment, és csend lett.
— Mesélj — mondta Andrea.
Mária elmesélte. Tényszerűen, sorban. Az üzenetek, az összegek, a „gyógyszer.” Andrea hallgatott végig. Nem szakította félbe, nem csattant fel, csak hallgatott.
— Mióta van ez? — kérdezte, amikor Mária elhallgatott.
— Nem tudom pontosan. Három hónapja biztosan. De a számok már korábban is… — Mária a kezére nézett. — Már egy éve furcsa volt. Legalább egy éve.
— Szóltál neki?
— Kétszer.
— És?
— Azt mondta, kiadásai vannak. Hogy a vállalkozás nem megy jól. Hogy szorítsam meg a háztartást.
Andrea egy pillanatig nem szólt. Aztán:
— Mária. Te harminc éve szoríted meg a háztartást.
— Tudom.
— Nem, nem tudod. — Andrea előrehajolt. — Mert ha tudnád, nem ülnél itt ilyen nyugodtan.
Mária felnézett.
— Nagyon is nyugodtan ülök — mondta. — Csak még nem döntöttem el, mit csinálok.
Andrea visszadőlt. Megnézte a barátnőjét. Aztán bólintott.
— Rendben. Akkor mire vársz?
— Az évfordulóra — mondta Mária.
November tizenharmadika volt az évfordulójuk. Harminckettő év.
Három héttel az Andrea-találkozó után Mária elővette a kockásfüzetet, és visszalapozott. Vissza egészen a legelejéig. Az első bejegyzés tizenhárom évvel ezelőttről volt — addig nem vezette a füzetet —, de a memóriája megvolt az összes évről.
Az első tíz évben még rendben volt valahogy. Sándor keresett, nem sokat, de rendesen. Mária akkor még dolgozott — könyvelő volt egy kis cégnél —, és a két fizetés elég volt. Akkor még volt hús vasárnap. Akkor még volt nyaralás, egyszer Balaton, egyszer Eger, egyszer Horvátország.
Aztán László megszületett, és Mária otthon maradt. Sándor azt mondta: jobb így, a gyereknek anya kell. Mária belegyezett. Belegyezett, mert szerette Lászlót, és mert akkor még hitt benne, hogy ez jó döntés.
Aztán Sándor vállalkozásba fogott. Az első csődölt. A második is. A harmadik valahogy ment, de mindig valami hiányzott belőle, mindig valami kiadás volt, amit nem lehetett megelőzni. Mária visszament volna dolgozni, de Sándor azt mondta: mi értelme, a gyerek kicsi, a bölcsőde drága, a felét visszaadnád abból, amit keresnél.
Mária nem ment vissza. Maradt otthon.
A füzet számai azt mutatták, hogy az utóbbi öt évben a havi háztartási keret fokozatosan csökkent. Nem hirtelen — az lett volna feltűnő —, hanem lassan, ezer forinttal itt, kettővel ott. Mint ahogy a víz koptatja a követ. Mária alkalmazkodott, mert mindig alkalmazkodott. Kevesebb hús, olcsóbb mosópor, a kabátját még egy telet kibírja.