— Mária néni, megtaláltam az interneten a lakását. Fotó is van róla. Az önök szobájáról.
Katalin a telefonját tartotta oda a kerítésen át, és Mária a szemüvegét kereste a kötényzsebében, mert először azt hitte, rosszul látja.
Nem látta rosszul.
A képernyőn ott volt a szoba — az ő szobája, az ő virágmintás függönnyel, az ő fiókos szekrényével, amit negyven éve kapott anyósától. Alatta az ár: 24 900 000 forint. Alatta Judit neve és telefonszáma.
— Mikor tették fel? — kérdezte Mária, és a hangja olyan volt, mintha valaki más kérdezné.
— Tegnap — mondta Katalin. Nem tette hozzá, amit nyilván gondolt. Csak visszavette a telefont, és egy pillanatig Mária arcát nézte. — Mit fogsz csinálni?
Mária nem felelt. Visszament a lakásba, leült a konyhában, és sokáig nézte a linóleumot.
A konyhában hideg volt. Október közepe, és a fűtés még nem ment, mert Judit azt mondta, megvárják november elsejét. Mária nem kért engedélyt a fűtésre a saját lakásában. Már rég nem kért engedélyt semmire. Annyira hozzászokott, hogy maga sem tudta volna megmondani, mikor állt le pontosan.
Talán két évvel ezelőtt, amikor Judit először elvitte a dokumentumokat.
— Anyukám, így egyszerűbb mindenkinek — mondta akkor Judit, és a hangjában ott volt az a türelmes, kissé fáradt hang, amit akkor használt, amikor Máriával beszélt. Mintha Mária négy éves lenne, nem hatvanhét. — A nyugdíj egyenesen a mi számlánkra jön, mi fizetjük a számlákat, te nem kell foglalkozz semmivel. Megkönnyítjük a dolgod.
— De én szeretnék — kezdte Mária.
— Anyukám. — Judit felállt, összeszedte az asztalon lévő papírokat — a személyi igazolványt, a lakcímkártyát, a nyugdíjfolyósítási értesítőt. — Emlékszel, mi volt tavaly a gázzal? Majdnem kikapcsolták, mert elfelejtetted kifizetni. Így jobb.
Mária emlékezett a gázzal. El is felejtette kifizetni, mert Judit azt mondta, ő intézi, és aztán mégsem intézte, de ezt soha nem mondta ki senki hangosan.
Így kezdődött.
Gergő, a fia, akkor Debrecenben volt, és amikor Mária felhívta, azt mondta: — Anya, ne csináljatok már ebből ügyet. Judit segíteni akar. Hagyd, hogy segítsen.
Mária letette a telefont, és elment a szomszéd szobába. Lefeküdt a virágmintás függöny alatt, és a mennyezetet nézte.
„Hagyd, hogy segítsen” — gondolta. „Rendben.”
Az első hónapban még kért.
— Judit, kellene valami a hűtőbe. Vége a tejnek, és a kenyér is elfogyott.
— Anyukám, most nem tudok menni, holnap.
— Holnap megjön az az utalás?
— Micsoda utalás?
— A nyugdíjamból. Mondtad, hogy kapsz belőle valamennyit minden hónap első hetében.
Judit felnézett a telefonjából. — Anyukám, a számlákat kifizettük, a közösköltség ment, a biztosítás ment. Most nincs maradék. Majd jövő héten.
Mária bólintott. Hazament, és megnézte, mi van a kamrában. Volt egy doboz tészta, volt fél üveg lekvár, volt két konzerv bab. Volt egy zacskó liszt.
Evett tésztát lekvárral három napig, és nem szólt semmit, mert nem akart teher lenni.