Ezekre az emberekre nem szavakkal kell hatni.
Mária a konyhában ült, és nézte a linóleumot, és lassan, nagyon lassan elkezdett gondolkodni.
Katalin telefonjában ott volt az ingatlanoldal. Judit tegnap tette fel a hirdetést. Volt fotó a szobáról — a virágmintás függönnyel, a fiókos szekrénnyel. Az ár: 24 900 000 forint.
Judit biztosan már egyeztetett egy ingatlanossal. Biztosan hozni fogja, hogy megnézze a lakást. Biztosan azt tervezi, hogy Mária majd csak úgy ott lesz, a háttérben, és nem szól semmit, mert hát anyukám, így egyszerűbb mindenkinek.
Mária felállt, és kinyitotta a felső szekrényt.
Ott volt a fehér abrosz, amit az anyja hagyott rá. Soha nem terítette fel — félt, hogy összegyűri, hogy foltot kap. Huszonöt éve ott volt összehajtva, levendulával a rétegei között.
Kivette.
Aztán elővette a porcelán váza — a kék-fehér, amit a férjétől kapott az első házassági évfordulóra. Azt sem használta. Túl szép volt ahhoz, hogy használja.
„Ideje” — gondolta.
Katalin másnap jött, mert Mária kérte.
— Szükségem lesz rád — mondta Mária a telefonban. — Holnap délelőtt. Nem sokáig, csak ott legyél.
— Ott leszek — mondta Katalin. Nem kérdezett semmit.
Mária aznap este kiment a közeli nyomdába — a sarkon volt egy, ahova az emberek plakátokat nyomtatnak, névjegykártyákat. A számítógépnél egy fiatalember ült, talán huszonöt éves, és Mária megmondta, mit szeretne.
— Egy hirdetést — mondta. — Ezt a hirdetést, innen az internetről. Kinyomtatva. Négy példányban, A4-es méretben, színesben.
A fiatalember megnézte a hirdetést, aztán Máriát. Nem mondott semmit. Kinyomtatta.
Mária hazavitte a négy lapot, és az asztalra tette.
Azon az éjszakán nem aludt sokat. Nem azért, mert félt — hanem mert gondolkodott. Végiggondolta az egészet, lépésről lépésre, és minden egyes lépésnél megállt, és megkérdezte magától: biztos?
Igen.
Igen.
Igen.
Reggel felkelt, és megterítette az asztalt.
A fehér abrosz kisimult — huszonöt évet töltött összehajtva, de az anyja jó minőséget vett, nem látszott rajta. Mária megigazította a sarkait, kezével végighúzott a szöveten. Aztán előhozta a kék-fehér vázát, töltött bele vizet, és belevágott három szál őszi aszter Katalin kertjéből — Katalin hozta tegnap, amikor jött. Bordó, lila, narancssárga.
Elővette a fehér porcelán tányérokat. Négy darab volt belőlük, soha nem vette elő, mert az ilyen tányérokat csak vendégeknek terítik, és Máriának rég nem volt vendége.
Most volt.
A négy kinyomtatott lapot óvatosan a tányérokra tette — egy-egy lapot mindegyikre. Pontosan középre, pontosan egyenesen. A lapok feketék voltak a szövegtől, és a szoba fotója rajta volt, a virágmintás függöny, a fiókos szekrény, az ár.
24 900 000 forint.
Aztán visszalépett, és megnézte az asztalt.
Szép volt. Tényleg szép volt — a fehér abrosz, a kék-fehér váza, a bordó és lila és narancssárga aszterek, a fehér porcelán tányérok. Szép volt, és a közepén ott volt a hirdetés, négyszer egymás mellett.