Ez volt a szó, ami mindig ott volt a fejében. Teher. Nem akart az lenni. Egész életében rettegett attól, hogy teher lesz valakinek — előbb az anyjának, aztán a férjének, aztán a gyerekeinek. Talán ezért volt ilyen könnyű így bánni vele. Aki fél a tehertől, az nem kér. Aki nem kér, az nem kap. Aki nem kap, az alkalmazkodik.
Mária alkalmazkodott.
Megtanulta, hogyan lehet spórolni a fűtéssel — vastag zoknit hordott, és egy régi bundát, amit az öltözőszekrény mélyéről szedett elő. Megtanulta, hogyan lehet húst venni, ha Katalin néha adott neki ezer-kétezer forintot — „visszaadom majd” mondta mindig Mária, és Katalin mindig azt mondta, „nem kell, ne bolondozz.” Megtanulta, hogyan kell úgy főzni, hogy egy adag két napig tartson.
Megtanulta, hogyan kell hallgatni, amikor Judit azt mondta, hogy „nem értesz te ehhez, anyukám.”
Megtanulta, hogyan kell bólintani, amikor Gergő azt mondta telefonon, hogy „Judit mindent megcsinál, te csak pihensz.”
„Pihenek” — gondolta ilyenkor. „Igen. Pihenek.”
Egy szeptemberi délután, amikor a hűtő teljesen üres volt — tényleg teljesen, még a majonézes doboz is elfogyott —, Mária felment Juditék lakásába. Nem hívta előre. Csak felment.
Judit a nappaliban ült, és az új kanapén — barna bőr, Mária sosem látta, mikor vették — nézte a tévét. Az asztalon ott volt egy tál gyümölcs, egy tányér sajt, egy pohár bor.
— Anyukám, mi van? — kérdezte Judit, és a hangja nem volt barátságtalan, csak meglepett.
— Nincs semmi a hűtőmben — mondta Mária.
— Hát, most nincs pénz, mondtam már. Jövő héten—
— Judit. — Mária a tányért nézte, a sajtot, a gyümölcsöt. — Két napja nem ettem rendesen.
Csend volt.
— Anyukám, ne dramatizálj.
Mária a szemébe nézett a menyének. Judit visszanézett. Egyik sem nézett el.
— Rendben — mondta végül Mária, és visszament a lakásába.
Lent a lépcsőn megállt egy pillanatra, és a falba kapaszkodott. A térde remegett. Nem a dühtől — csak úgy remegett, mert rég evett, és a lépcsőn fáradt volt.
„Na, ez most szép” — gondolta. „Ez most tényleg szép.”
Másnap Katalin hozott neki egy zacskó élelmiszert. Kenyér, tej, tojás, egy csomag csirkemell. Mária kicsomagolta az asztalon, és a keze remegett.
— Nem kellene volna — mondta.
— Mária — mondta Katalin, és a hangja kemény volt, de nem Máriára. —Mária, ez nem normális. Ez nem így szokott lenni.
— Tudom.
— Valamit kellene tenni.
— Tudom — mondta Mária, és eltette a tejét a hűtőbe.
De nem tett semmit. Mert mit tehetett volna? Feljelenteni a saját gyerekét? Kiabálni? Sírni? Judit azt mondta volna: anyukám, dramatizálsz. Gergő azt mondta volna: anya, ne csináljatok már ebből ügyet. És Mária ott állt volna ugyanúgy, csak hangosabban.
A szavak nem működtek. Ez volt, amit Mária lassan, hónapok alatt megértett. Nem azért nem működtek, mert ő rosszul mondta őket. Nem azért, mert nem volt igaza. Hanem azért, mert Judit egy olyan emberek közé tartozott, akikre a szavak nem hatnak. Akik hallják, amit mondasz, bólintanak, és folytatják.