Katalin tíz perccel később jött. Bejött a szobába, megállt, és sokáig nézte az asztalt.
— Mária — mondta végül.
— Leülhetsz — mondta Mária, és a fejével jelzett az egyik szék felé. — A sarokba. Onnan látni mindent.
Katalin leült. Nem szólt semmit többet. Mária mellé ült, a sarokba, és várt.
Tizenegy óra tíz perckor csengetett a kapu.
Mária kiment, megnyomta a kaputelefon gombját, és visszament a szobába. Leült az asztalfőre. Egyenesen ült, a kezét az ölében tartotta.
A lépcsőn hangok voltak — Judit hangja, és egy ismeretlen, férfi hang, valószínűleg az ingatlanos. Judit azt mondta: „…teljesen rendezett állapotban van, anyukám nagyon vigyáz rá…” — és aztán kinyílt az ajtó.
Judit lépett be először, és megállt.
Mögötte az ingatlanos — negyven körüli férfi, bőrtáskával, szürke öltönyben — szintén megállt.
Csend volt.
Judit az asztalt nézte. Az abroszszt. A vázát. A fehér porcelán tányérokat. A tányérokon a kinyomtatott hirdetést — a saját hirdetését, a saját fotójával, a saját árával.
— Anyukám — mondta Judit, és a hangja megváltozott. Olyan volt, mintha valaki kihúzta volna belőle a levegőt. — Anyukám, ez—
Mária nem felelt. Csak nézett.
Az ingatlanos mellépett Judit mellől, és közelebb ment az asztalhoz. Megnézte a tányérokat. Felvette az egyiket, megnézte a lapot rajta, visszatette. Aztán körülnézett a szobában — a virágmintás függöny, a fiókos szekrény, pontosan úgy, ahogy a fotón volt.
— Hölgyem — mondta az ingatlanos, és Judithoz fordult. — Ön azt mondta, hogy a tulajdonos—
— Én vagyok a tulajdonos — mondta Mária.
Ez volt az egyetlen mondat, amit mondott. Csendesen mondta, tényszerűen, ahogy egy tény van.
Az ingatlanos a bőrtáskájába nyúlt. Kivette a papírokat — valószínűleg a megbízási szerződés volt, valószínűleg Judit neve állt rajta. Megnézte. Visszatette a táskába.
— Sajnálom — mondta az ingatlanosnak Judit, és a hangja nem volt már az a türelmes, kissé fáradt hang. Más volt. Töredezett. — Sajnálom, ez egy félreértés—
Az ingatlanos bólintott, de nem mondott semmit. Felállt, a táskáját a karjára akasztotta.
Mária felállt az asztalfőtől.
Kiment a szobából, a folyosón végigment, és kinyitotta a bejárati ajtót. Tárva hagyta.
Visszament a szobába, leült, és a kezét az ölében tartotta.
Az ingatlanos ment ki először. Nem nézett vissza.
Judit ott állt az asztalnál, és a tányérokat nézte. A fehér porcelán tányérokat, a fehér abrosson, a kék-fehér váza mellett, a bordó és lila és narancssárga aszterekkel. A kinyomtatott hirdetés ott volt mindegyiken.
— Anyukám — mondta Judit. A hangja most olyan volt, mint akit elkaptak. Nem megbánt, csak elkapott. — Anyukám, ezt nem kellett volna—
Mária nem válaszolt.
Judit még egy pillanatig állt. Aztán ő is ment.
Az ajtó becsukódott.
Katalin még ott ült a sarokban, és nem szólt semmit. Mária sem szólt semmit. A szobában csend volt, és az aszter szaga volt, és az ablakon beesett az októberi nap, sárgán, ferdén, a fehér abrosztól visszaverve.