— Vagy kidobod azt a nőt a házamból, vagy megátkozlak titeket. Mindkettőtöket.
Diána letette a kávéscsészét. Lassan, pontosan oda, ahová mindig le szokta tenni — a lila csempére, a kályha mellé. Nem csapta le. Nem reszketett a keze.
Tizennyolc éve volt. Tizennyolc éve hallgatta ezt a hangot. Tizennyolc éve kelt fel reggel azzal a gondolattal: ma talán csend lesz. De sosem volt csend.
Erzsébet asszony — Géza anyja — ott állt a konyhaajtóban, ahogy mindig szokott, két karját a mellkasán keresztbe fonva, ajkait összepréselve, szemében azzal a jól ismert fénnyel, ami egyszerre volt győzelem és felkínált szenvedés. Hetvenegy éves volt, de a gerince egyenes maradt, ha fenyegetett. Csak akkor görnyedt meg, ha szánalmat akart.
— Hallottál engem? — kérdezte.
— Hallottalak — mondta Diána.
Aztán kiment a hálószobába, és kinyitotta a szekrényt.
Adrienn, a szomszéd lánya egyszer megkérdezte tőle, hogy milyen egy ilyen ház, ahol három felnőtt él. Diána akkor nevetett egyet, és azt mondta: mint egy szálloda, amiben mindenki főigazgatónak képzeli magát. Adrienn nem értette a viccet. Diána sem mondta el, hogy ez nem vicc volt.
A ház Géza nevén volt. Egy százhatvan négyzetméteres, kertes, fehérre meszelt épület a város szélén, amelyet Géza apja épített, és amelybe Erzsébet asszony beköltözött, amikor Géza apja meghalt — ez huszonkét évvel ezelőtt történt. Négy évvel később Géza és Diána összeházasodtak, és Diána beköltözött egy olyan otthonba, amelynek már volt gazdája. Csak ezt nem mondta senki el neki előre.
Az esküvőn Erzsébet asszony fehéret viselt.
— Jól áll rád — mondta Júlia akkor, Diána legjobb barátnője, és felhúzta a szemöldökét. — A menyasszonynak is.
Diána akkor még nevetett ezen.
Azután jött az első tél.
— Diána, a gyereknek hideg van — mondta Erzsébet asszony, amikor József három hónapos volt, és Diána két napja nem aludt. — Rossz anya, aki ilyen hidegben ilyen vékony takarót tesz a gyerekre.
— A takaró nem vékony — mondta Diána.
— Én neveltem fel Gézát. Tudom, milyen a hideg.
Ez volt az első. Utána jöttek a többiek, sorban, évente, havonta, hétről hétre, míg végül naponta. Rossz anya. Rossz feleség. Rossz gazdasszony. Erzsébet asszony soha nem kiabált. Ez volt a leggonoszabb benne — mindig halkan mondta, szinte gondoskodón, mintha csak a valóságot közölné, amelyet mindenki más is lát, csak Diána nem hajlandó beismerni.
— Prikulics — mondta Júliának egyszer Diána, amikor kettesben ültek a kertben, és Erzsébet asszony bent volt a nappaliban. — Tudod, mi az a prikulics?
— Valami román dolog.
— Egy lény, ami emberi alakot ölt. Nappal rendes, éjjel megmászik az emberek mellkasára, és kiszívja belőlük az életet.
Júlia sokáig nézett rá.
— Diána.
— Jó, jó. Csak mondom.
De nem volt csak mondom. Mert Erzsébet asszony valóban kiszívta. Nem egyetlen nagy mozdulattal — az talán könnyebb lett volna. Hanem apránként, napról napra, egy-egy megjegyzéssel, egy-egy sóhajjal, egy-egy pillantással, ami azt mondta: te nem tartozol ide, és ezt mindenki tudja, csak te nem.
— Jövevény — mondta Erzsébet asszony egyszer Diánának, amikor azt hitte, hogy csak ő és Géza van a konyhában. — Idegen a saját házamban.
Diána a folyosón állt. Nem lépett be. Megvárta, amíg Géza azt mondja: Anya, ne. De Géza nem mondta. Csak kavargatni kezdte a teát, és az volt az egyetlen hang: a kanál pengése a csészében.
Diána akkor ment be a fürdőszobába, kinyitotta a csapot, és addig állt a tükör előtt, amíg a párától elhomályosult az arca.
Rendben — gondolta. Rendben van.
Nem volt rendben.
A pénz először öt évvel a beköltözés után jelent meg. Erzsébet asszonynak szívproblémái voltak — valódi szívproblémák, ezt Diána soha nem vitatta. De a szívproblémák hamar eszközzé váltak. Gyógyszerek, vizsgálatok, magánklinika, mert a közkórházban nem bánnak vele rendesen, Erzsébet asszony szerint. Hatvanötezer forint egy vizsgálatra. Százhúszezer forint egy hathetes gyógyszerkúrára. Kétszázötvenezer forint egy kardiológiai konzultációra, amelyre Erzsébet asszony végül nem ment el, mert nem érezte jól magát azon a napon.