— Nem nekem mondtad, hogy menjek el.
— Nem — mondta Diána. — Te mondtad nekem. Én csak elfogadtam az ajánlatot.
— Milyen ajánlatot?
— Azt, hogy valaki elmenjen. — Diána kinyitotta a szekrényt, és elkezdte kivenni a ruhákat. Módszeresen, szépen, ahogy mindig csinált mindent. — Te javasoltad. Én úgy döntöttem, hogy te mész.
— Ez az én otthonom!
— Ez Géza otthona — mondta Diána csendesen. — És Géza az én férjem. Ha átkot akarsz mondani valakire, mondj. De addig, amíg én itt élek, te nem élhetsz itt tovább.
Erzsébet asszony keze a mellkasára ment.
— Érzem. Megint érzem a szívem.
Diána nem állt meg. Folytatta a pakolást.
— Ha rosszul van, hívjunk mentőt — mondta. — Vagy hívjuk Adriennt. Kecskeméten van, ugye? Két óra autóval.
— Nem mehetek Adriennhez!
— Miért nem?
— Mert—mert az én fiam itt van!
— Igen — mondta Diána, és becsukta a bőrönd első rekeszét. — De te azt mondtad, hogy én menjek el. Én nem megyek. Tehát te mégy.
Erzsébet asszony arca elvörösödött.
— Megvárod, amíg Géza hazajön! Géza majd megmondja!
— Géza délután hatkor jön haza — mondta Diána. — Addig megvagyunk ketten.
Felhívta Adriennt. Erzsébet asszony a szoba közepén állt, és nézte.
— Adrienn — mondta Diána —, Diána vagyok, Géza felesége. Jól van. Igen. Hallgass rám: az édesanyád ma hozzád megy. Igen, ma. Igen, tudom, hogy váratlan. De ma megy. Tud valaki jönni érte, vagy hívjak taxit?
Csend a vonal másik végén.
— Taxival jobb — mondta végül Adrienn. Halkan, kicsit bizonytalanul, de mondta.
Diána letette a telefont.
— Taksi jön — mondta Erzsébet asszonynak. — Egy óra múlva.
— Nem megyek!
— Erzsébet. — Diána megállt, és egyenesen a szemébe nézett. — Tizennyolc éve élek ebben a házban. Tizennyolc éve hallgatom, hogy jövevény vagyok. Tizennyolc éve fizetem a vizsgálatait, a gyógyszereit, a magánklinikáját. Tizennyolc éve kelek fel reggel, és teszem a dolgom. — Megállt. — Ma te elmész. Nem azért, mert rossz ember vagy. Hanem azért, mert te magad mondtad: valakinek el kell mennie. És én nem megyek.
Erzsébet asszony szája kinyílt.
Aztán becsukódott.
Diána visszafordult a bőröndhöz.
Az egy óra hosszú volt. Erzsébet asszony először a szobájába ment, és kicsit hangosan tett-vett. Aztán kijött, és a nappaliban ült. Aztán megpróbálta egyszer:
— Ha Géza tudja, hogy mit csináltál—
— Géza tudni fogja — mondta Diána. — Én mondom el.
Csend.
A taxi pontosan egy óra múlva jött. Diána kivitte a bőröndet. A sofőr segített bepakolni. Erzsébet asszony a kapuban állt, és nem mozdult.
— Erzsébet — mondta Diána.
Erzsébet asszony ránézett. Valami volt a szemében, amit Diána még soha nem látott rajta. Nem düh. Nem győzelem. Valami más — valami, ami talán meglepetés volt, vagy talán az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy a fenyegetése nem működött.
Beült a taxiba.
Az autó elindult.
Diána ott állt a kapuban, és nézte, amíg el nem tűnt a kanyarban.
Szép kedd van — gondolta. Sütött a nap.
Géza hatkor jött haza. Diána a konyhában volt, és főzött. Paradicsomos csirkét — Géza kedvencét.
Géza megállt az ajtóban.
— Hol van anya?
— Adriennnél — mondta Diána. — Ma elment.
Géza a kezében tartotta a kabátját.
— Mit jelent az, hogy elment?
— Azt, hogy elment. — Diána megkavarta az edényt. — Ultimátumot adott ma reggel. Azt mondta, hogy vagy én megyek, vagy megátkoz minket. Én úgy döntöttem, hogy ő megy.
Csend.
— Diána — mondta Géza.
— Igen.
— Ez az ő otthona is.
— Géza. — Diána levette az edényt a tűzről, és megfordult. Egyenesen Gézára nézett. — Tizennyolc éve élek ebben a házban. Tizennyolc éve. A te anyád tizennyolc éve nevez jövevénynek. Tizennyolc éve fizettük a kiadásait. Tizennyolc éve hallgattam, hogy ő az első, és én a második, és a ház az övé, és a fiad az övé, és én csak itt vagyok valahogy véletlenül. — Megállt. — Ma azt mondta, hogy menjek el. Én nem mentem. Ő ment. Ha ez problémád, azt kérem, mondd el most.
Géza nem szólt semmit.
Sokáig.