Aztán leakasztotta a kabátját a fogasra.
— Mikor kész a vacsora?
— Húsz perc — mondta Diána.
Géza bement a nappaliba. Diána visszafordult a tűzhelyhez.
A keze nem reszketett.
Júlia másnap hívta.
— Mesélj — mondta.
Diána elmesélte. Röviden, ahogy szokta. Júlia végighallgatta.
— És Géza?
— Megette a vacsorát — mondta Diána. — Aztán megnézte a tévét. Aztán lefeküdt.
— Nem mondott semmit?
— Nem.
— Nem hívta fel Adriennt?
— Felhívta. Reggel, mielőtt elment dolgozni. Bement a fürdőszobába, és ott telefonált. — Diána kicsit megállt. — Hallottam, hogy azt mondta: anya, egy ideig maradj ott. Aztán hallottam, hogy Erzsébet asszony kiabált a vonal másik végén. Aztán Géza azt mondta: anya, most nem tudok erről beszélni. Aztán letette.
Júlia hallgatott egy pillanatra.
— Diána. Jól vagy?
Diána kiment a kertbe a telefonnal. A reggeli nap még gyenge volt, de melegen ért a karjára. A fű nedves volt a harmattól.
— Igen — mondta. — Igen, Júlia, jól vagyok.
— Igazán?
— Tegnap este — mondta Diána — tíz órakor lefeküdtem. Nem hallottam a tévét. Nem hallottam, hogy valaki vizet tölt éjjel. Nem hallottam semmit. — Megállt. — Reggel hatkor ébredtem fel. Nyolc óra. Nyolc óra megszakítás nélkül.
Júlia csendben volt.
— Mikor aludtál utoljára nyolc órát?
Diána gondolkodott.
— Nem tudom — mondta végül. — Nem emlékszem.
Erzsébet asszony kétszer hívta fel Gézát az első héten. Egyszer Diánát is felhívta — Diána felvette. Erzsébet asszony azt mondta, hogy ez nem maradhat így, hogy ő vissza akar jönni, hogy Adrienn kis lakásában nincs elég hely, hogy a szíve megint rossz.
— Erzsébet — mondta Diána —, azt kívánom, hogy hamar meggyógyuljon. Adrienn biztosan jól vigyáz rá.
— De én vissza akarok jönni!
— Ezt Gézával kell megbeszélni — mondta Diána. — Én nem tudok ebben segíteni.
— Te tetted ezt!
— Igen — mondta Diána. — Én hívtam a taxit.
Letette.
A kezét a combjára tette, és érezte, hogy a szíve gyorsan ver. De nem reszketett.
Rendben — gondolta. Ez is rendben van.
Géza három hét múlva egyszer este, a kanapén ülve azt mondta:
— Talán kellett ez.
Diána felnézett a könyvéből.
— Mit?
— Anyának. Talán kellett ez. Hogy Adriennnel legyen egy darabig.
Diána nem mondott semmit.
— Adrienn mondta, hogy anya sokat mesél. Régi dolgokat. Apáról, gyerekkoráról. — Géza a tévét nézte, de nem látta. — Talán jót tesz neki.
— Talán — mondta Diána.
Géza ránézett.
— Diána.
— Igen.
— Sajnálom. — Hosszú csend. — Nem kellett volna ennyire sokáig.
Diána letette a könyvet. Géza arca fáradt volt — egy ötvenhat éves férfi arca, aki valami nehézre rájött.
— Nem — mondta Diána csendesen. — Nem kellett volna.
Nem mondott többet. Géza sem. De valami megváltozott a levegőben, valami, ami tizennyolc éve ott volt közöttük, és most kicsit könnyebb lett.
Nem minden oldódott meg. Diána tudta ezt. Erzsébet asszony Adriennnél volt, de Adrienn kis lakása valóban kicsi volt, és előbb-utóbb valami változni fog. Géza nem fog egyik napról a másikra más ember lenni. A nyolcmillió-háromszázezer forint — vagy amennyire nőtt azóta — nem jön vissza.
De a csend megmaradt.
Minden este, amikor Diána lefeküdt, ott volt a csend. A ház saját hangjai — a fűtés kattogása, a szél a kert fái között, Géza egyenletes lélegzése mellette. Semmi más.
Egy vasárnap reggel Diána korán kelt, mielőtt Géza felébredt. Kiment a konyhába, megcsinálta a kávét, és kivitte a kertbe. Leült a régi fapadra, amelyet Géza apja ácsolt még valamikor, és amelynek a festéke már régen lepattogott.
A kert csendben volt. A szomszéd macskája átbújt a kerítésen, és leült két méterrel tőle. Diána nézte.
A kávé melegen ült a kezében.