— Géza — mondta Diána egyszer este, amikor József már aludt és Erzsébet asszony szintén. — Megnézted a számlát?
— Megnéztem.
— Ez ebben a hónapban háromszáznegyvenezer forint. A mi fizetésünk összesen hatszázhúszezer.
— Anyának szüksége van rá.
— Géza. Én is dolgozom. Ez az én fizetésem is.
— Tudom. — Géza nem nézett rá. — De ez a mi anyám.
A te anyád — gondolta Diána, de nem mondta ki. Mert akkor Géza azt mondta volna: Látod, te nem szereted őt. És akkor Erzsébet asszony másnap reggel a konyhában azzal a pillantással nézett volna rá, ami azt mondta: tudtam.
Tizennyolc év alatt Diána kiszámolta egyszer — egy régi füzetlap hátán, ceruzával, a dolgozószobában, miközben Erzsébet asszony a tévét nézte — hogy körülbelül nyolcmillió-háromszázezer forint ment el Erzsébet asszony egészségügyi kiadásaira. Ebből az összegből Diána és Géza soha nem ment nyaralni. Józsefnek nem volt iskolai kirándulása, amelyből Diána ne érezte volna, hogy ez az a pénz, amit nem lett volna szabad elkölteni.
A füzetlapot Diána eltette. Nem mondta el senkinek. Még Júliának sem.
Akkor.
József tizenhét éves volt, amikor először hallotta, hogy a nagyanyja jövevénynek nevezi az anyját. Bejött a konyhába egy pohár vízért, és ott állt a küszöbön, és hallotta. Erzsébet asszony nem látta meg. Diána látta.
— Anya — mondta József.
— Menj vissza a szobádba — mondta Diána csendesen.
— De—
— Kérlek.
József ment. Diána utána nézett, aztán visszafordult Erzsébet asszony felé, és azt mondta:
— Erzsébet, a fiam hallotta.
— Na és? Az igazság az igazság.
— Az igazság az — mondta Diána —, hogy ebben a házban én is dolgozom, és a fiam is él, és kérem, hogy ne nevessen engem semminek a fiam előtt.
Erzsébet asszony felsóhajtott. Azzal a sóhajjal, amely azt mondta: látod, milyen nehéz nekem?
— Én csak a valóságot mondom. Ha ez fáj, az a te problémád.
Géza akkor is a nappaliban volt. Diána nem hívta be.
Tudta: ha most behívja, Géza azt mondja, hogy anya csak viccel. Vagy hogy anya már idős. Vagy hogy ne csináljunk ebből ügyet. Tizennyolc év alatt Diána megtanulta, hogy Géza nem fog közéjük állni. Nem azért, mert nem szereti Diánát. Hanem azért, mert az anyja mindig előbb volt. Az anyja mindig erősebb volt. Az anyja mindig fenyegetett.
— Ha nem vigyázol rám — mondta Erzsébet asszony egyszer Gézának, Diána a folyosón hallotta —, infarktust kapok. Meghal az anyád, és te leszel a felelős.
Ez volt a legélesebb fegyver. Az infarktus.
Erzsébet asszony az infarktust mindig akkor hozta elő, amikor úgy érezte, hogy veszít. Vita után. Kérés megtagadása után. Ha Géza azt mondta, hogy nem tudunk most pénzt adni, az infarktus megjelent a horizonton, mint egy fekete felhő. Erzsébet asszony kezét a mellkasára tette, szemét lecsukta, hangja elhalkulт.
— Érzem. Megint érzem.
Géza ilyenkor elsápadt. Diána ilyenkor kiment a kertbe.
Mert Diána tudta — és ez volt a legsúlyosabb tudás, amit tizennyolc év alatt szerzett —, hogy az infarktus valódi volt és nem valódi egyszerre. Erzsébet asszonynak valóban volt szívbetegsége. De az infarktus nem akkor jött, amikor jött. Az infarktus akkor jött, amikor szükség volt rá.
Júlia egyszer, amikor Diána elmesélte, hosszan hallgatott.
— Diána — mondta végül —, ez bántalmazás.
— Tudom.
— Nem fizikai, de—
— Tudom, Júlia.
— Akkor miért?
Diána nem válaszolt azonnal. Nézte a kávéját.
— Mert József még kiskorú volt. Aztán mert József érettségizett. Aztán mert Géza egyszer azt mondta, hogy szereti, és elhittem. Aztán mert azt hittem, ha még egy kicsit várok, megváltozik valami. — Megvállta. — Aztán egyszer csak tizennyolc év telt el, és még mindig várok.
Júlia kinyújtotta a kezét, és megfogta Diána kezét. Nem mondott semmit.
Ez volt az egyetlen ember, aki megfogta a kezét. Tizennyolc év alatt.
A változás nem egyetlen eseménnyel kezdődött. Inkább úgy volt, mint amikor egy pohár lassan telik meg, és az ember már tudja, hogy még egy csepp, és kifolyik — de még mindig várja azt az egy cseppet, mert amíg nem folyik ki, addig azt mondhatja magának, hogy talán mégsem.