Három hónappal az ultimátum előtt Erzsébet asszony bejelentette, hogy a lányának, Adrienn-nek — aki Kecskeméten élt, és akivel Erzsébet asszony évente kétszer telefonált — szüksége van rá. Adrienn beteg volt, mondta. Valami veseproblémája van, mondta. Segítség kell.
— Akkor talán menj Adriennhez — mondta Diána.
Erzsébet asszony ránézett.
— Mit mondtál?
— Ha Adriennnek segítség kell, és te segíteni szeretnél, menj hozzá.
— Az én fiam itt él.
— Igen — mondta Diána. — De te Adrienn segítségéről beszéltél.
Erzsébet asszony elment a szobájába, és két napig nem jött ki. Géza másnap reggel megfogta Diána karját a konyhában.
— Mi volt ez?
— Semmi. Azt mondtam, hogy ha Adriennnek segítség kell—
— Tudom, mit mondtál. Miért mondtad?
— Mert igaz.
Géza elengedte a karját.
— Anya nem fog elmenni. Ez az ő otthona is.
— Igen — mondta Diána. — Tizennyolc éve.
Géza elment dolgozni. Erzsébet asszony két nap múlva kijött a szobájából, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Diána is úgy tett. De valami megváltozott — Diána érezte a mellkasában, valahol a bordái alatt, egy kis kemény pontként, mint egy kavics, amelyen nem lehet átmenni, csak megkerülni.
Egy hónappal az ultimátum előtt Erzsébet asszony bejelentette, hogy a szíve megint rossz.
— Elmegyünk a kardiológushoz — mondta Géza.
— Magánhoz — mondta Erzsébet asszony. — A közkórházban nem bánnak velem rendesen.
Diána a konyhában állt, és hallgatta. A magánkardiológiai vizsgálat negyvenezer forint volt. Diána aznap megnézte a bankszámlájukat. Negyvenháromezer forint volt rajta, a hónap közepén.
Este, amikor Géza lefeküdt, Diána kivette azt a régi füzetlapot, amelyre nyolc évvel korábban kiszámolta a nyolcmillió-háromszázezer forintot. Mellé írt egy új számot. Az új szám nagyobb volt.
Másnap felhívta Júliát.
— Júlia — mondta —, ha valaki elmegy, és viszi a holmiját, az mennyire bonyolult?
Júlia egy pillanatig csendben volt.
— Ki megy el?
— Még nem tudom. De kérdezem.
— Diána.
— Igen.
— Ha te mész el — mondta Júlia lassan —, akkor a ház Géza nevén van, és neked nincs jogod hozzá, de a tartásdíjhoz igen, ha—
— Nem én megyek el — mondta Diána.
Júlia megint csendben volt.
— Akkor az más — mondta végül. — Az más kérdés.
Az ultimátum egy csütörtöki reggelen érkezett. Diána a kávéját itta, Géza már elment dolgozni, József már régen elköltözött — saját lakása volt, saját élete, Pesten. Erzsébet asszony bejött a konyhába, és megállt a küszöbön.
Diána ránézett.
Erzsébet asszony arca más volt, mint általában. Nem volt rajta az a gondoskodó-fenyegető kifejezés, amelyet Diána tizennyolc éve ismert. Valami nyíltabb volt — szinte megkönnyebbült, mint aki végre kimondja, amit régóta tud.
— Vagy kidobod azt a nőt a házamból — mondta Erzsébet asszony —, vagy megátkozlak titeket. Mindkettőtöket.
Diána letette a kávéscsészét. Lassan, pontosan oda, ahová mindig le szokta tenni — a lila csempére, a kályha mellé.
Szóval ez az — gondolta. Tizennyolc év, és ez az, amire jutottunk.
— Erzsébet — mondta —, melyik nőről beszélsz?
— Rólad. — Erzsébet asszony nem habozott. — Te egy jövevény vagy ebben a házban. Mindig is az voltál. Géza az én fiam, és ez az én otthonom, és ha nem mégy el, megátkozlak. Ismerem az imát. A nagymamámtól tanultam.
Diána nézte őt. Nézte az egyenes gerincét, a keresztbe font karokat, a kemény állat.
Aztán bólintott.
— Rendben — mondta.
Kiment a hálószobából.
Erzsébet asszony szobája a folyosó végén volt — egy tizenöt négyzetméteres szoba, amelyet Diána nyolc évvel ezelőtt lefestett, mert Erzsébet asszony azt mondta, hogy a régi szín nyomasztó. Diána lefestette. Halványsárgára. Erzsébet asszony azt mondta, hogy a sárga is nyomasztó, de addigra Diána már befejezett.
A szobában egy nagy bőrönd volt a szekrény tetején. Diána lehúzta. Kinyitotta.
Erzsébet asszony a folyosón állt, és nézte.
— Mit csinálsz?
— Pakolok.
— Mit?
— A holmidat.
Erzsébet asszony arca megváltozott. Az a kemény, győzelmes kifejezés elkezdett repedezni.