— Vagy ő megy el holnap, vagy én — mondta Károly, és visszanyúlt a kenyérért.
Tímea nem mozdult. A tányérján kihűlt a leves, de nem vette észre. Tizenegy éve ültek egymással szemben ennél az asztalnál, és tizenegy éve tanulta meg, hogy csendben kell maradni, amíg Károly befejezi a mondatot. Most befejezte.
A szobában, a bezárt ajtó mögött, az anyja aludt.
Tímea felállt. Nem szólt semmit. Kiment az előszobába, levette Károly barna bőrkabátját a fogasról, kinyitotta a bejárati ajtót, és letette a kabátot a küszöbre.
Aztán visszament az asztalhoz, és megette a hideg levest.
Károly nem ment el azon az estén. Azt hitte, reggel majd sír.
Nem sírta.
Tímea negyvenöt éves volt, és életében először értette meg, hogy az emberek néha pontosan azt kapják, amit kérnek.
Mária néni — Tímea anyja — három héttel korábban érkezett. Csípőprotézis-műtét, hat hét rehabilitáció, aztán meglátjuk. Ez volt a terv. Tímea már a kórházból hazafelé tudta, hogy Károly nem fogja jól viselni. Tudta, mert tizenegy év alatt megtanulta az összes jelét.
Az első jel a csend volt. Nem a rendes csend — Károly amúgy sem volt bőbeszédű —, hanem az a fajta csend, ami mögött számolás van. Tímea hallotta a számolást.
A második jel a megjegyzések voltak.
— A konyha megint tele van az anyjád holmijával — mondta Károly a második este, és a mosogatóra nézett, ahol Mária néni gyógyszerei sorakoztak egy kis műanyag tartóban.
— Öt doboz, Károly. Öt doboz gyógyszer.
— Nem a számuk a baj.
— Akkor mi?
Nem válaszolt. Levette a kabátját, becsukta a hálószoba ajtaját, és a tévé hangja átszűrődött a falon.
Tímea ott állt a konyhában, és a gyógyszerdobozokra nézett. Béta-blokkoló, vízhajtó, vérhígító, kalciumpótló, valami a csontoknak. Az anyja hatvannyolc éves volt, és az elmúlt két évben egyedül lakott a Dózsa György úton, mert Tímea férjhez ment, és Károly azt mondta, hogy a szülők a szülők otthonában laknak, nem a férj házában.
Akkor Tímea azt gondolta: talán igaza van. Talán ez így rendes.
Most a gyógyszerdobozokra nézett, és arra gondolt: milyen régen nem kérdeztem meg anyámat, hogy van.
Mária néni kis zajt csinált. Jóformán semmit. Reggel felkelt, ha tudott, lassan végigment a folyosón, leült a nappaliba, és a kezeibe fogta a teáscsészéjét. Tímea mellé ült, és néha beszélgettek, néha nem. Az anyja nem panaszkodott. Nem kért semmit. Csak ott volt, és Tímea érezte, hogy ez az ottlét — ez a csendes, csészét fogó ottlét — valami régen elveszett dolgot hoz vissza a lakásba.
Valami olyasmit, mint amikor gyerek volt, és az anyjuk mindig otthon volt.
— Tudod, mikor volt utoljára nálam valaki? — kérdezte Mária néni egy reggel. Nem vádlóan. Csak úgy mondta.
— Mikor? — kérdezte Tímea.
— A műtét előtt három hónappal. Anita jött fel, de csak tíz percre, mert sietett valahova.
Tímea a csészéjébe nézett.
Anita. Az ő barátnője. Aki utoljára Tímeáéknál járt — mikor is? Öt éve? Hat? Károly akkor is csendben volt egész este, aztán másnap reggel azt mondta: — Nem baj, ha jön, de azért ne minden hétvégén. — Nem jött minden hétvégén. Nem jött egyetlen hétvégén sem, mert Tímea nem hívta meg újra, mert érezte, hogy Károlynak nem jó, ha vendég van, és ha Károlynak nem jó, akkor az egész este rossz, és ha az egész este rossz, akkor minek.
— Anyám — mondta Tímea —, most te itt vagy.
Mária néni ránézett. Nem szólt semmit, de a szeme sarkában valami összeszűkült, valami okos és öreg.