— Nem. Vannak, akik csak arra vigyáznak, hogy ne legyen baj. Ez más.
Tímea letette a dobozokat. Ránézett az anyjára.
Mária néni nem nézett vissza. A kezébe fogta a csészéjét, és kinézett az ablakon.
Tímea arra gondolt: harminc éve nem hallottam ilyen okos mondatot.
Arra is gondolt: miért nem voltam idehaza harminc éve.
A vacsora, amikor Károly kimondta az ultimátumot, egy csütörtöki este volt. Október vége, korán sötétedett. Tímea paradicsomos húslevest főzött, mert az anyja azt szerette, és mert ő maga is azt szerette, és mert régen, amikor még az anyjáéknál lakott, pénteken mindig volt húsleves. Karikarépa, zellerzöld, egy kis petrezselyem.
Károly nem szerette a húslevest.
Tímea ezt tudta, és főzte.
— Vagy ő megy el holnap, vagy én — mondta Károly, és visszanyúlt a kenyérért.
Tímea nem mozdult. A tányérjában sárga zsírkarikák úsztak a leves tetején.
Gondolta: most kéne sírni. Vagy bocsánatot kérni. Vagy megmagyarázni, hogy az anyja még nem tud menni, hogy a rehabilitáció hat hétig tart, hogy nincs hova, hogy kérem szépen, Károly, légy belátó.
Tizenegy éve ezt csinálta.
Felállt. Kiment az előszobába. A barna bőrkabát ott lógott a fogason — Károly mindig ugyanoda akasztotta, bal oldal, első horog. Tímea levette. Nehezebb volt, mint gondolta, vagy csak a keze remegett kicsit. Kinyitotta a bejárati ajtót. Kint a lépcsőházban hűvös volt és sötét. Letette a kabátot a küszöbre.
Visszament az asztalhoz.
Leült.
Felvette a kanalát, és megette a levest.
Károly nem szólt. Tímea hallotta a légzését — azt a hangos, számoló légzést —, de nem nézett fel. Evett. A leves jó volt. Rendes húsleves-íze volt, kariparépa-íze, ahogy az anyjáéknál volt, amikor még gyerek volt és nem kellett semmire vigyázni.
— Ez most vicc? — kérdezte Károly.
— Nem — mondta Tímea.
— Komolyan gondolod.
— Igen.
— Tímea. — A hangja megváltozott. Nem dühös lett, hanem valami más — valami, amit Tímea korábban sosem hallott Károlytól. Valami, ami majdnem meglepetésnek hangzott. — Te tudod, hogy nélkülem elvesznél.
Tímea letette a kanalat. Felnézett.
— Tudod mit, Károly — mondta —, ezt tizenegy éve mondod. Talán itt az ideje megnézni, hogy igaz-e.
Csend.
Károly felállt. Azt hitte, Tímea utána megy. Tímea nem ment utána. Hallotta, ahogy bemegy a hálószobába, ahogy kinyílik a szekrény, ahogy zörög valami. Fél óra múlva kijött egy bőrönddel. Megállt az előszoba bejáratánál.
— Reggel visszajövök, és akkor majd megbeszéljük.
— Nincs mit megbeszélni — mondta Tímea.
— Tímea, ne legyél gyerekes.
— Jó éjszakát, Károly.
Az ajtó becsukódott.
Tímea ott ült az asztalnál. A leves kihűlt, a karikarépa a tányér alján pihent. A szobából semmi hang nem jött — az anyja aludt, vagy legalábbis csendben volt, és Tímea hálás volt érte.
Arra gondolt: most kellene sírni.
Nem jött.
Felállt, elvitte a tányérokat, elmosta őket. A csap hideg volt, aztán langyos, aztán meleg. Tímea a kezét a meleg víz alá tartotta, és nézte, ahogy a zsír lemegy a tányérról.
Egyetlen könny sem jött.
Arra gondolt: talán már rég elfogytak.
Reggel Károly visszajött. Kicsit előtte felhívta — Tímea nem vette fel. Aztán csöngetett. Tímea kinyitotta az ajtót, és Károly ott állt a bőrönddel, a bőrkabátban — felvette a küszöbről —, és az arcán az a kifejezés volt, amit Tímea jól ismert: a méltányos, a türelmes, az én-csak-a-jobbat-akarom.