Károly a harmadik héten kezdett hangosabban lélegezni.
Tímea ismerte ezt is. Nem kiabálás volt, nem veszekedés — Károly nem kiabált, ez volt a legnehezebb. Csak lélegzett hangosabban, csak kicsit lassabban válaszolt, csak kicsit messzebb ült az asztalnál. Tímea tizenegy éve tanulta ezt olvasni, és tizenegy éve reagált rá: csendesen, előre, úgy, hogy ne legyen baj.
Most nem reagált.
Nem azért, mert eldöntötte. Csak nem volt energiája.
Az anyja fizikoterápiára járt hétfőn, szerdán, pénteken. Tímea vitte, megvárta, hazahozta. Ebédet főzött, mert az anyja még nem tudott sokáig állni. Este megnézte a sebhelyet — gyógyult, szépen gyógyult. Lefekvés előtt behozta a gyógyszereket egy pohár vízzel.
Ezeket a dolgokat tizenegy éve nem csinálta.
Nem azért, mert nem akarta. Azért, mert nem volt rá lehetősége.
— Az anyád megint elfoglalta a fürdőszobát — mondta Károly egy este.
— Reggel volt, Károly. Reggel nyolckor.
— Én is reggel nyolckor akarok fürdeni.
— Akkor fürdj fél nyolckor.
Károly ránézett. Ez volt az első alkalom tizenegy évben, hogy Tímea nem bocsánatot kért.
Maga is meglepődött.
Arra gondolt: na, ez most szép volt. Tényleg szép.
Károlynak volt egy mondata, amit tizenegy éve ismételt. Különböző helyzetekben, különböző hangsúlyokkal, de mindig ugyanaz a mondat: — Te nélkülem elvesznél, Tímea. — Akkor mondta, amikor Tímea megemlítette, hogy esetleg visszamenne dolgozni részmunkaidőben. Akkor mondta, amikor Tímea egy barátnőjével akart elmenni egy hétvégére. Akkor mondta, amikor Tímea azt kérdezte, hogy miért nem láthatja az anyját több este. Mindig ez volt.
Tímea eleinte hitt neki.
Nem hülyeségből. Azért, mert Károly az első évben valóban mindent intézett. A számlákat, a lakást, a biztosítást, a szerelőt, a könyvelőt. Tímea hagyta, mert könnyebb volt hagyni, és mert Károly azt mondta, hogy ő jobban érti ezeket, és Tímea azt hitte, talán tényleg jobban érti.
Az ötödik évben vette észre, hogy a saját bankszámláján nem tudja, mennyi van.
Nem azért, mert nem volt ott a pénz. Azért, mert Károly kezelte a közös számlát, és Tímeának volt egy kis folyószámlája a régi fizetéséből, de azt már rég nem töltötte fel senki, mert Tímea nem dolgozott, mert Károly azt mondta, hogy felesleges, mert ő keres eleget.
A hetedik évben Tímea megkérdezte Anitát telefonon — mert személyesen nem találkoztak —, hogy mi van, ha valaki el akar menni, de nincs saját pénze.
Anita csendben volt egy pillanatig.
— Tímea — mondta aztán —, miről beszélünk most?
— Semmiről — mondta Tímea. — Csak kérdeztem.
— Tímea.
— Minden rendben van, Anita. Tényleg.
Letette.
A kilencedik évben Tímea elkezdett félretenni. Nem sokat — havi néhány ezer forintot a bevásárlópénzből, aprókat, amiket nem kellett elszámolni. Károly mindig kért számlát mindenről, de az aprót nem kérte. Tímea egy régi neszeszérben tartotta, a fürdőszoba legalsó fiókjában, egy lejárt szavatosságú szemfesték mögött.
Három év alatt összegyűlt háromszázhúszezer forint.
Tímea nem tudta, mire gyűjtötte. Csak gyűjtötte.
Mária néni a második héten egyszer megkérdezte: — Boldog vagy, kislányom?
Tímea éppen a konyhaasztalon rendezgette a gyógyszereket. Nem nézett fel.
— Persze, anyám.
— Mert nekem úgy tűnik — mondta Mária néni —, hogy nagyon vigyázol arra, hogy ne legyen baj.
— Mindenki vigyáz arra, hogy ne legyen baj.