— Szeretnék a dolgaimért jönni — mondta.
— Persze — mondta Tímea. — Egyeztetj Diánával, az ügyvédemmel. Az ő elérhetőségét már megkaptad.
— Tímea, ez nem kell, hogy így legyen.
— Így van — mondta Tímea.
— Megbántad, amit tettél?
Tímea gondolkodott. Tényleg gondolkodott, mert ez megérdemelt egy igazi gondolatot.
— Nem — mondta. — A kabátot kitenni? Nem bántam meg.
Károly egy pillanatig még ott állt. Aztán elment.
Tímea becsukta az ajtót, és visszament a nappaliba. Anita és az anyja kártyáztak — valami egyszerű játékot, amit Tímea gyerekkorában tanult, és amit régen elfelejtett, hogy létezik.
— Ki nyert? — kérdezte Tímea.
— Az anyád csal — mondta Anita.
— Nem csalok — mondta Mária néni, és a szemöldöke felhúzódott. — Csak jobban figyelek.
Tímea leült közéjük.
Az anyja hat héttel a műtét után kezdett jobban mozogni. Már nem kellett segítség a lépcsőn, már maga hozta be a teát reggel. A fizioterapeuta azt mondta: rendben halad, talán öt hét múlva hazamehet, ha akar.
Tímea azt mondta az anyjának: — Nem muszáj, ha nem akarsz.
Mária néni ránézett.
— Haza akarok menni — mondta. — De most már tudom, hogy nem azért mész el ritkán, mert nem akarsz jönni.
Tímea nem válaszolt.
— Tudom — mondta Mária néni. — Nem kell mondani.
Anita egy szombaton hozta el Ferencet is — a saját fiát, huszonhat éves, magas, kicsit félénk. Nem kellett volna, de Anita azt mondta, hogy Ferenc amúgy is arra jár, és Tímea azt mondta, rendben. Ferenc leült, evett a süteményből, és azt mondta, hogy a lakás szép.
— Most szebb — mondta Tímea.
— Mióta?
— Október vége óta.
Ferenc bólintott, mintha értené, és talán értette is.
Tímea nem tudta, hogy a jövőben mi lesz. Nem tudta, hogy a vagyonmegosztás meddig tart — Diána azt mondta, hat-tizenkét hónap, attól függ, hogy Károly együttműködik-e. Nem tudta, hogy mikor fog visszamenni dolgozni, és hogy hat év kihagyás után megvan-e még a könyvelői tudása. Nem tudta, hogy az anyja mikor megy haza, és hogy utána mennyire lesz csendes a lakás.
Csak azt tudta, hogy a csend most más volt.
Tizenegy éve csendben volt, de az egy másik fajta csend volt — az a fajta, amit az ember azért tart, mert fél a zajától. Ez most egy másik csend volt. Ez a csend azt mondta: itt vagyok. Senki nem számol.
Az első barátnő-összejövetelt november elején tartották. Anita hozta Zsuzsiékat — két nő, akiket Tímea az iskolából ismert, aztán elveszített, ahogy mindent elveszített —, és Tímea főzött, mert szeretett főzni, mert most már főzhetett azt, amit akart.
Húslevest főzött. Paradicsomosat, karikarépával, zellerzölddel.
Az anyja a fotelban ült, és nézte, ahogy a nők az asztalnál ülnek, és nevetnek valamin, amit Tímea nem hallott pontosan, mert éppen a konyhában volt, és a gőz a szemüvegére csapódott.
Letette a szemüvegét. A leves gőze meleg volt az arcán.
Kint az ablakon november végi nap sütött be, alacsony és sárga, és megcsillant a porceláncsészéken, amelyek az anyja előtt sorakoztak az asztalon — Tímea gyermekkori csészéi, a nagymamától, amelyeket tizenegy évig a legfelső polcon tartott, mert Károly azt mondta, hogy csúnyák.