— Tímea, kérlek, legyünk felnőttek.
— Gyere be — mondta Tímea.
Károly bejött. Leültek a konyhában — ugyanoda, ahol tegnap este. Tímea egy csésze teát tett elé, mert ez volt az illem, és mert az illem még akkor is illem, ha az ember éppen befejez egy tizenegy éves házasságot.
— Nem gondoltam komolyan — mondta Károly. — Az ultimátumot. Csak ideges voltam.
— Tudom — mondta Tímea.
— Akkor megegyezünk.
— Nem — mondta Tímea. — Nem egyezünk meg.
Károly a csészéjére nézett.
— Nem értem.
— De igen — mondta Tímea. — Érted. Csak most először nem az lesz, amit te értesz.
Anita másnap este jött. Tímea felhívta, és csak annyit mondott: — Eljönnél? — Anita egy másodpercig sem gondolkodott.
— Mikor?
— Holnap este?
— Ott leszek hatkor.
Pontban hatkor csöngetett. Tímea kinyitotta az ajtót, és Anita ott állt egy üveg borral és egy doboz süteménnyel, és az arcán az a kifejezés volt, amit Tímea az iskolából ismert — harminc éve ugyanolyan volt az az arc, kicsit aggódó, kicsit határozott, kicsit vicces egyszerre.
— Na — mondta Anita —, mesélj.
Leültek a nappaliban. Mária néni is ott volt, a fotelban, a lábán egy takaró. Anita bemutatkozott neki, és Mária néni kezet fogott vele, és azt mondta: — Hallottam magáról. Tímea sokat mesélt magáról.
Anita Tímeára nézett.
— Sokat?
— Régen — mondta Tímea. — Régen sokat meséltem.
— És most?
Tímea a borospohárra nézett. Tele volt, még nem ivott belőle.
— Most majd megint fogok.
Az ügyvédet Anita ajánlotta. Diána, harmincnyolc éves, rövid haj, határozott kézfogás. Tímea először idegennek érezte az irodát — nagy üvegasztal, rendezett iratok, valami semleges illatú virág az ablakban —, de Diána az első mondattal megnyitott valami teret.
— Mesélj el mindent — mondta Diána. — Nem kell szépíteni, nem kell magyarázni. Csak mondd el, ami volt.
Tímea elmondta.
Tizenegy év. A bankszámla, amit soha nem látott. A barátnők, akik nem jöttek, mert nem hívta meg őket, mert nem lehetett. Az anyja, aki egyedül volt a Dózsa György úton, és Tímea nem mehetett hozzá csak úgy, mert Károlynak mindig volt valami. A háromszázhúszezer forint a neszeszérben.
Diána hallgatta. Nem szakította meg. Csak néha kérdezett egyet-egyet, röviden, pontosan.
— A lakás kinek a nevén van?
— Mindkettőnkén. Még az elején vettük.
— Közös hitel?
— Már kifizettük.
— Dolgozol?
— Nem. Tizenegy éve nem.
— Volt munkád előtte?
— Könyvelő voltam. Hat évig.
Diána bólintott. Felírta a füzetébe.
— Akkor — mondta — a helyzet a következő.
Elmondta. Pontosan, számokkal, lépésekkel. Vagyonmegosztás, a lakás értéke — Tímea nem is tudta, de Diána mondta: körülbelül negyvenmillió forint a jelenlegi piacon —, tartásdíj, mert Tímea tizenegy éve nem dolgozott, és ez jogi kategória, nem szégyen.
Tímea a számokat hallgatta, és arra gondolt: ezeket a számokat Károly tudta. Ő nem tudta. Károly mindig tudta, és ő soha nem tudta, és ez nem véletlen volt.
— Rendben — mondta Tímea. — Csináljuk.
Károly kétszer jött vissza. Egyszer üzenetben, egyszer személyesen, egy vasárnap délelőtt, amikor azt hitte, Tímea egyedül lesz. Nem volt egyedül — az anyja ott ült a nappaliban, és Anita is ott volt, mert vasárnaponként elkezdtek találkozni, rendszeresen, ahogy régen volt.
Károly az ajtóban állt, és Tímea látta rajta, hogy nem erre számított.