— Anita, drágám, remélem, hogy a műtét után már sokkal jobban érzed magad — mondta Erzsébet, és a hangja olyan volt, mint akinek minden joga megvan ahhoz, amit mond.
Anita keze megállt a levesestál felett. Körülötte az egész asztal — Benedek anyja, Péter a menyével, Tímea, két sógornő és egy sógor — mind ott volt. Mind hallotta. Mind a tányérjára nézett, kivéve Erzsébetet, aki ott ült a díszhelyen és várta, hogy Anita megköszönje az aggodalmat.
A műtétről Anitán kívül csak Benedek tudott.
Anita felemelte a fejét. Benedekre nézett. Benedek a borát forgatta a pohárban.
— Köszönöm — mondta Anita. A hangja nem reszketett.
Belül valami leállt. Nem tört össze — leállt. Mint egy gép, amelyik elvégzi az utolsó mozdulatot, aztán megáll, és többé nem indul el.
Tizennyolc éve volt Benedek felesége. Tizennyolc éve ült ennél az asztalnál, ennél a családnál, ebben a házban, ahol soha nem volt egészen otthon — de ezt évekig magának mondta, nem Benedeknek. Magának magyarázta, hogy ez csak érzékenykedés. Hogy Erzsébet csak ilyen. Hogy a család ilyen. Hogy Benedek nem rosszindulatú, csak nem látja.
Most látta, hogy Benedek látja. Csak nem érdekli.
Az asztalon a levestál párolgott. Tímea a telefonját nézte. Péter töltött bort. Erzsébet még mindig várt valamit — talán részleteket, talán háláskodást, talán azt, hogy Anita mesél a kezelésről, a szövettanról, a hegekről, mint aki természetesnek tartja, hogy egy egész asztalnak joga van tudni, mi történt a testével.
Anita evett. Csendben, rendesen, végig. Köszönte a vacsorát. Hazaért.
Benedek az autóban a rádiót hallgatta.
Anita a sötét ablakon nézett ki.
Nem volt mit mondani. Vagy volt, de már nem akarta mondani. Valami eldőlt az asztalnál — nem most, nem ebben a pillanatban, hanem régen, csak most értette meg, hogy régen dőlt el.
A konyhai lámpa alatt Anita leült, és elkezdett visszaemlékezni. Nem az estére — régebbre.
Az első ilyen pillanatra.
Három évvel a házasságuk után volt, amikor Erzsébet azt mondta a telefonban — Anita véletlenül hallotta, a folyosóról —, hogy „persze, Benedek mondta, hogy a ciklusa mindig ilyen problémás volt”. Anita akkor azt hitte, rosszul hallott. Vagy félreértette. Vagy Erzsébet valami mást mondott, és ő csak beleképzelte.
Benedek akkor is forgatta a poharát, ha megkérdezték tőle valamit, amit nem akart megválaszolni.
Aztán volt a nőgyógyász, akihez Anita három évvel ezelőtt járt, és aki az egyik viziten azt mondta: — Ugye, a férje is tudja, hogy ez a kezelés hosszabb folyamat lesz? — Anita akkor bólintott, mert természetesnek tartotta, hogy Benedek tudja. De aztán Erzsébet egyszer csak azt kérdezte, hogy „és a kezelés hogy megy, drágám?” — és Anita azt mondta, milyen kezelés, és Erzsébet azt mondta, hát amit Benedek említett.