Csak ült, és valami nagyon lassan, nagyon pontosan a helyére állt a fejében.
Másnap reggel Benedek elment dolgozni. Anita megvárta, amíg az autó kigördül a kapun, aztán felment az emeletre, a hálószoba sarkában álló kisszekrényhez, amelynek kulcsa nála volt — mindig nála volt, mert a szekrényt ő vette, a saját pénzéből, hat évvel ezelőtt, amikor először megértette, hogy ebben a házban nincs semmi, ami csak az övé.
A szekrényben volt egy zöld dosszié. Abban volt minden — a szövettani leletek, a műtéti zárójelentés, a kezelési terv, az orvosi levelek, a receptek, a beutalók. Tizennyolc hónapnyi papír.
Anita kivette a dossziét, leült az ágy szélére, és végiglapozta. Minden lapot megnézett. Minden dátumot. Minden diagnózist. Minden olyan szót, amit az orvos írt, és amit ő egyedül olvasott el, és amit aztán Benedek valahogy mégis tudott, és Erzsébetnek elmondott.
Aztán levitte a dossziét a dolgozószobába, ahol az acélszínű széf állt — amelynek kombinációját csak ő ismerte —, és belezárta.
Kattant a zár.
Anita a kezét a széf hideg oldalára tette egy pillanatig.
Aztán leült a számítógép elé.
Megnyitotta a nőgyógyász rendelőjének honlapját. Nem a sajátját — egy másik klinikát, amelyről egy munkahelyi ismerőse egyszer mesélt, és amelynek nevét Anita akkor nem jegyezte meg, de most megkeresett, és most megtalált.
Bejelentkezett online. Egyedül, csendben, reggel fél kilenckor.
A visszaigazolás az emailjére érkezett — arra a címre, amelyhez Benedeknek soha nem volt hozzáférése, mert Anita tíz évvel ezelőtt csinált egy másodikat, és soha nem mondta el, miért.
Akkor azt hitte, túlzás. Most azt hitte, előrelátás.
Péter aznap este felhívta. Anita látta a nevét a kijelzőn, és felvette, mert Péter a fia volt, és a fiát nem hagyta figyelmen kívül.
— Anya, jól vagy? — kérdezte Péter. A hangja olyan volt, mint aki tud valamit, de nem tudja, hogy szabad-e kérdezni.
— Igen — mondta Anita. — Köszönöm, hogy megkérdezed.
— Tegnap este Tímea azt mondta, hogy… — Péter elhallgatott. — Anya, nagymama nem kellett volna, hogy…
— Péter — mondta Anita csendesen —, nem kell most semmit mondanod. Rendben vagyok.
— De apa…
— Tudom — mondta Anita. — Tudom, mi van apával. Ez nem a te dolgod. Ez az én dolgom.
Péter csendben volt egy pillanatig.
— Szeretlek, anya.
— Én is szeretlek — mondta Anita. — Holnap hívj, ha akarsz. Most menj Tímeához.
Letette a telefont. A konyhában állt, a csempe hűvös volt a talpán keresztül. Kiment a folyosóra, felvette a cipőjét, és elment a bankba.
A bankban a fiókvezetővel tárgyalt. Huszonkét percig. Anita pontosan tudta, mit akar — nem kellett magyarázni, nem kellett habozni. A közös folyószámlán volt négyszázötvenezer forint. Ebből kétszázharminc a sajátja volt — az elmúlt három hónap fizetéséből, amelyet Benedek kérésére arra a számlára utalt, mert „egyszerűbb úgy”.