Anita akkor Benedeknek szólt. Halkan, otthon, kettesben.
— Benedek, kérlek, ne mondd el anyádnak, amit az orvosnál hallasz. Ez az én testem.
Benedek azt mondta: — Ne csinálj ebből ügyet. Anyám aggódik érted.
— Ez nem aggódás kérdése — mondta Anita. — Ez az én egészségem. Az én orvosi adataim. Ezt nem kell senkinek tudnia.
— Anyám a család — mondta Benedek. — Nincs titok a családban.
Anita akkor nem mondott többet. Azt hitte, ha nem mondott többet, akkor Benedek megérti, hogy komolyan gondolta. Azt hitte, a csend elég volt.
A csend nem volt elég.
Két évvel ezelőtt, amikor a szövettani vizsgálat visszajött, és Anita sírt a fürdőszobában, és aztán kijött, és elmondta Benedeknek — mert ki másnak mondta volna, ő volt a férje, ő volt az egyetlen —, és Benedek megölelte, és azt mondta, minden rendben lesz, ne aggódj — akkor Anita elhitte, hogy kettesben vannak. Hogy ez az övék. Hogy ez a fajta dolog, ami nem megy tovább.
Erzsébet a következő héten felhívta. — Benedek mesélte, hogy nehéz időszak ez nektek. Tudod, az én barátnőmnek is volt ilyen, és ő azt mondta…
Anita letette a telefont. Nem mondott semmit Benedeknek. Azt hitte, ha nem mond semmit, akkor ő is tud csendben lenni. Hogy a csend valahogy egyenlővé teszi őket.
De a csend nem egyenlővé tette őket. A csend csak azt jelentette, hogy Anita egyedül cipelte, amit tudott, és Benedek közben azt mondta Erzsébetnek, amit akart.
A konyhai lámpa sárgán égett. Anita a kezét nézte az asztalon.
Tizenhét alkalommal járt nőgyógyásznál az elmúlt öt évben. Tizenhét alkalom — vérvételek, ultrahangok, szövettani vizsgálatok, egy kisebb beavatkozás, egy nagyobb, egy műtét. Minden alkalommal egyedül ment be a rendelőbe, mert Benedek dolgozott, vagy fáradt volt, vagy volt valami. Egyedül hallgatta meg az orvost. Egyedül döntött. Egyedül félt.
De nem egyedül viselte — mert Benedek hazavitte Erzsébetnek, amit hallott. Mint aki nem is érti, hogy ez baj. Mint aki azt hiszi, az asszony teste a família közös ügye.
Anita felállt. Kiment a folyosóra. Benedek a nappaliban ült, a tévé szólt.
— Benedek.
Benedek felnézett.
— Ma este anyád az egész asztal előtt kérdezte a műtétemről.
Benedek a tévére nézett, aztán vissza Anitára.
— Anyám aggódik érted.
— Honnan tudta, hogy volt műtétem?
Benedek vállat vont.
Anita a vállrándítást nézte. Azt a mozdulatot, amellyel Benedek húsz éve minden kényes kérdést elintézett. Azt a mozdulatot, amelyik azt mondta: nem az én problémám, ne csináljunk belőle ügyet, miért vagy mindig ilyen érzékeny.
— Jó — mondta Anita.
Visszament a konyhába. Leült. A kezét az asztalra tette, és csendben ült.
Nem sírt. Nem kiabált. Nem magyarázott.