Aztán Benedek üzenetet küldött: — Anita, ez nevetséges. Hívj vissza.
Anita elolvasta az üzenetet. Letette a telefont.
Másnap Péter hívott.
— Anya, apa nagyon fel van dúlva.
— Tudom — mondta Anita.
— Azt mondja, hogy túlreagálod a dolgot.
— Péter — mondta Anita csendesen —, te láttad, mi történt a vacsoránál.
Csend.
— Igen — mondta végül Péter.
— Akkor tudod, hogy nem túlreagálom.
Péter sokáig hallgatott.
— Anya, én… nem tudom, mit mondjak.
— Nem kell mondanod semmit — mondta Anita. — Nem kell közted lenned ennek. Én rendben vagyok. Gondoskodj Tímeáról.
Péter felsóhajtott. Anita hallotta, hogy felnőtt lett — nem most, de most értette meg, hogy felnőtt.
— Ha kell valami — mondta Péter —, hívj.
— Tudom — mondta Anita. — Köszönöm.
A ház kérdése hetekig tartott. Varga Katalin tárgyalt, Benedek ügyvédje tárgyalt, Anita aláírt, amit alá kellett írni. A szülei önrésze dokumentálva volt — a bíróság ezt figyelembe vette. Nem kapta vissza az egészet, de eleget. Eleget ahhoz, hogy elkezdje.
Erzsébet egyszer felhívta. Anita felvette, mert kíváncsi volt, mit fog mondani.
— Anita, drágám, azt hiszem, félreértettél engem a vacsoránál — mondta Erzsébet. A hangja pontosan olyan volt, mint mindig — meleg, gondoskodó, teli jogosultsággal.
— Nem értettél félre — mondta Anita.
— De én csak aggódtam…
— Erzsébet — mondta Anita —, tizennyolc évig hallgattam. Most nem hallgatok tovább.
Letette a telefont. Nem remegett a keze.
Arra gondolt: „Hát ilyen egyszerű volt.”
Az orvosi rendelőben a váróteremben Anita leült, és kivette a könyvét. Egy régi regény volt, amelyet húsz éve olvasott el utoljára, és most újra elővett, mert kedve volt hozzá, és mert senki nem kérdezte meg, hogy miért épp azt veszi le a polcról.
A neve elhangzott — a sajátja, csak a sajátja, nem „Kovács Benedek felesége”, nem „Erzsébet menye”, nem „Péter anyja”.
Anita felállt, betette a könyvet a táskájába, és bement a rendelőbe.
Az ajtó becsukódott mögötte.
A folyosón csend volt, és valahol a szomszéd szobában egy fiatal nő nevetett valamin, amit az asszisztens mondott, és a nevetés átszivárgott a falon, és Anita hallotta, és semmi különöset nem érzett tőle — csak azt, hogy itt van, és az ajtó mögötte van, és az orvos előtte ül, és senki a világon nem tudja, hogy most itt ül.