Anita felvette a saját részét. Pontosan. A többi ott maradt.
A fiókvezetőnek nem mondott semmit, csak aláírta, amit aláírni kellett.
Aznap délután Petra hívta.
Petra harminc éve volt a barátja. Anita nem mondott neki semmit a vacsora estéjéről, de Petra valahogy mindig tudta, mikor kell hívni.
— Mi van? — kérdezte Petra egyből.
— Ügyvédet keresek — mondta Anita.
Csend.
— Mióta gondolkozol ezen? — kérdezte Petra.
— Régóta — mondta Anita. — De most már tudom, hogy nem csak gondolkozom.
— Van egy kolléganőm — mondta Petra. Anita hallotta, hogy a hangja nem reszket, nem meglepett, nem drámai. Csak határozott. — Nagyon jó. Tud veled holnap délután?
— Igen — mondta Anita.
— Anita.
— Igen?
— Jól döntöttél.
Anita nem válaszolt erre. Nem azért, mert nem értett egyet — hanem mert még nem akart erről gondolkodni. Hogy jól döntött-e. Hogy mi jó és mi nem jó. Ezeket a kérdéseket félretette, mert most nem ezekre volt szüksége.
Arra volt szüksége, hogy csinálja, amit csinálni kell.
Az ügyvéd neve Varga Katalin volt, és az irodája a belvárosban volt, egy harmadik emeleti lakásban, ahol a falak sárgás fehérek voltak és a könyvespolcok a mennyezetig értek. Anita leült a bőr fotelba, és elmondta, amit el kellett mondani. Nem mindent — csak a lényeget. Az orvosi adatokat. Az éveket. A mintát.
Varga Katalin hallgatta. Nem szakította félbe. Nem bólogatott túl sokat. Csak figyelt, és néha leírt valamit.
— Közös ingatlan van? — kérdezte, amikor Anita végzett.
— Igen. A ház. Huszonhárom éve vettük, de az én szüleim adták az önrészt.
— Dokumentálva?
— Igen. Anyám banki átutalással adta. Van a kivonat.
Varga Katalin bólintott.
— Akkor rendben. — Lerakta a tollát. — Asszonyom, amit ön leírt, az nem egy veszekedés. Az egy minta. Ez a bíróságon is látszani fog.
Anita a könyvespolcot nézte.
— Mikor szeretné megkapni a férje az értesítést? — kérdezte Varga Katalin.
— Minél hamarabb — mondta Anita. — De szeretném, ha én nem lennék ott, amikor megkapja.
— Ez megoldható.
Anita hazafelé a buszon ült. Kint esett, az ablakon csíkok futottak le. Mellette egy idős asszony bevásárlószatyrot szorongatott. A buszon meleg volt és zsúfolt.
Anita a kezét az ölébe tette.
Nem gondolt Benedekre. Nem gondolt Erzsébetre. Nem gondolt a házra, a bútorokra, a közös nyaralásokra, a tizennyolc évre.
Arra gondolt: „Holnap reggel megyek az orvoshoz. Egyedül. Senki nem fogja tudni, hova megyek.”
Ez volt az első gondolat, amelyik teljesen az övé volt.
Benedek a héten kapta meg az ügyvédi értesítést. Anita akkor épp a munkahelyén volt. Benedek este felhívta — egyszer, kétszer, háromszor. Anita a telefont nézte, és nem vette fel.