— Katalin, te egész életedben csak itt voltál, és ettél, és aludtál. Ezt mindenki tudja.
Mihály ügyvédje ezt mondta. Hangosan, a tárgyalóteremben, ahol minden hang kétszer visszaverődött a fehér falakról.
Katalin nem nézett fel. A kezében tartott egy barna papírborítékot, szorosan, mint aki tudja, hogy ez az egyetlen dolog, amit most nem szabad elejteni. A borítékon ceruzával írott szám: 1987–2024. Harminchat év.
— Tessék? — kérdezte a bíró.
— Az alperes, Katalin asszony — mondta az ügyvéd, és még egyszer körbejártatta a tekintetét a termen, mintha élvezné — nem dolgozott, nem keresett, nem járult hozzá semmilyen közös vagyonhoz. A felperes, Mihály úr volt az, aki mindent felépített. A felesége csupán a lakást használta.
Katalin ekkor emelte fel a fejét.
Nem mondott semmit. Csak nézett.
Mária, aki mellette ült, halkan tette a kezét Katalin karjára. Katalin nem rándult meg. Csak annyit mondott, nagyon halkan, csak Máriának:
— Most.
Mária bólintott, és felállt.
— Tisztelt Bíróság — mondta —, az alperes szeretne bizonyítékokat csatolni az eljáráshoz.
Katalin kinyitotta a barna borítékot.
Huszonhárom év telt el azóta, hogy Mihály azt mondta: — Ezt a telket megveszem. Lesz egy kis nyaralónk. — Akkor Katalin éppen a konyhaasztalnál ült, és a havi számlákkal számolt. Villanyszámla, gázszámla, telefon, élelmiszer, Domonkos iskolai kirándulása, Mihály autójának szervizdíja. Egy füzetbe írta, ceruzával, minden hónapban. A füzet borítója piros volt, kicsit megkopva a sarkán.
— Honnan lesz rá pénz? — kérdezte.
— Megoldom — mondta Mihály, és ment ki az ajtón.
Katalin lehajtotta a fejét a füzet fölé, és összeadta a számokat. Akkor még nem tudta, hogy a telekre a pénz az ő megtakarításaiból jön majd. Hogy a következő három évben ő fog spórolni a bevásárláson, a ruhákon, a fűtésen, hogy legyen mire felépíteni azt a kis nyaralót. Akkor még hitte, hogy „megoldom” azt jelenti: ő megoldja.
Nem azt jelentette.
Azt jelentette: Katalin megoldja, Mihály aláírja.
Az első csekket 1988 márciusában állították ki. Tégla, homok, cement. Huszonkétezer forint. Katalin neve szerepelt rajta, mert ő ment el a boltba, ő fizette ki, ő hozta haza a bizonylatot. Mihály akkor éppen a munkahelyén volt, és nem ért rá.
A második csekket két héttel később. Ablakkeret, negyvennyolcezer forint. Megint Katalin neve.
A harmadik, a negyedik, az ötödik.
Katalin mindet eltette. Nem tudta, miért. Valami ösztön, valami régi, mélyen beágyazott szokás, amit az anyja hagyott rá: mindent meg kell őrizni, ami papír, mert a papír az egyetlen, ami nem hazudik. Egy régi bőröndbe tette őket, ami az ágy alatt állt, és amit soha senki nem nyitott ki, csak ő.
— Minek ez a szemét? — kérdezte egyszer Mihály, amikor meglátta a bőröndöt.
— Emlékek — mondta Katalin.