Mihály vállat vont, és ment tovább.
Domonkos nyolcéves volt, amikor elkezdték az építést. Tizenegy, amikor a nyaraló elkészült. Katalin emlékszik rá, hogy a fiú ott állt a kis verandán, és azt mondta: — Anya, ez gyönyörű. — Katalin akkor mosolygott, és azt gondolta: igen. Igen, gyönyörű. Mi csináltuk.
Mihály a fotókon mindig ott áll, kalapáccsal a kezében vagy a falak előtt, széles mosollyal. Katalin a legtöbb fotón nem szerepel, mert ő tartotta a fényképezőgépet. De néhány képen mégis rajta van: egy régi kék kötényben, téglát cipel. Egy másikon meszet kever egy vödörben. Egy harmadikon ül a még befejezetlen verandán, és nevet valamit, amit Domonkos mondott.
Ezeket a fotókat is eltette a bőröndbe.
A leveleket is.
Mihály régen írt leveleket. Amikor Katalin a lányánál volt egy nyáron, és Mihály a nyaralón dolgozott, leveleket küldött. Kézzel írott, kék tintás leveleket, amelyekben leírta, mi készült el, mi van még hátra, és egyszer — egyetlen egyszer — azt írta: „A mi nyaralónk hamarosan kész lesz, Katám. A mi közös munkánk gyümölcse.”
A mi közös munkánk gyümölcse.
Katalin ezt a mondatot soha nem felejtette el. Eltette a levelet a bőröndbe, és időnként elővette, és elolvasta, és visszatette.
Harminchat évig.
Az első repedés nem volt hangos. Sosem azok.
Brigitta volt az, aki megmondta. Domonkos felesége, aki egyébként nem szokott beleszólni semmibe, de az a fajta ember volt, aki nem tud hallgatni, ha valami igazságtalan.
— Katalin néni — mondta egy vasárnap, amikor Mihály kiment a kertbe —, tudja, hogy Mihály bácsi már egy ügyvédnél járt?
Katalin letette a teáscsészét.
— Micsoda?
— Domonkos véletlenül hallotta. Nem akarta elmondani, de én… — Brigitta elhallgatott. — Katalin néni, azt mondják, hogy a nyaralót el akarja adni. Egyedül. Azt mondta az ügyvédnek, hogy a felesége neve sehol nem szerepel a tulajdoni lapon.
Katalin csendben maradt. A teáscsészét nézte, amelyből már nem gőzölgött semmi.
— Mikor?
— Nem tudom. Hamarosan.
Katalin ekkor felállt, bement a hálószobába, lehúzódott a földre, és kihúzta az ágy alól a bőröndöt.
Kinyitotta.
Ott volt minden. A csekkek, a levelek, a fotók, a füzetek. Harminchat év papíron. Harminchat év ceruzával, kézzel, pontosan.
Azt gondolta: „Na. Szóval ez volt a terv.”
Máriát este hívta fel. Mária volt az egyetlen, akire ilyen dolgokban számíthatott — nem azért, mert ügyvéd volt, hanem azért, mert negyven éve ismerte Katalint, és tudta, hogy Katalin soha nem mond olyat, amit nem tud bizonyítani.
— Mesélj — mondta Mária a telefonba.
Katalin mesélt.
Mária sokáig csendben volt. Aztán:
— Megvan a bőrönd?
— Megvan.
— Hozd el holnap.
Katalin másnap reggel elvitte a bőröndöt. Mária végiglapozta a csekkeket, a leveleket, a fotókat. Nem szólt semmit, csak néha bólintott. Amikor végzett, feltette a szemüvegét, és azt mondta: