Mária egyetlen kérdést tett fel:
— Ha az alperes az ura megbízásából járt el, miért az alperes neve szerepel a bizonylatokon, és nem a felperesé?
Erre nem érkezett válasz.
A bíró két héttel később hirdette ki az ítéletet.
A nyaraló értékét — amelyet ekkor már négymillió-nyolcszázezer forintra becsültek — fele-fele arányban ítélték meg. A közös bankszámlán lévő tizenhárom millió forint felét Katalinnak ítélték. A budapesti lakás, amely mindkettőjük neve alatt volt, szintén felezésre került.
Mihály ügyvédje fellebbezést jelentett be. Mihály maga nem szólt semmit. Csak ült, és nézett maga elé.
Katalin az ítélet után kiment a folyosóra. Mária mellette volt, és azt mondta:
— Megcsináltuk.
Katalin bólintott.
— Megcsináltuk — mondta.
Brigitta a folyosó végén várt, és amikor meglátta Katalint, odasietett, és megölelte. Katalin hagyta. A karjai nem mozdultak, de hagyta.
— Katalin néni — suttogta Brigitta —, azt hittem, nem fog sikerülni. Azt hittem, az ügyvédje…
— Tudom, mit hittél — mondta Katalin. — Mindenki azt hitte.
Domonkos szótlanul állt mellettük. Amikor Brigitta elengedte Katalint, Domonkos előrelépett, és azt mondta:
— Anya. Sajnálom.
Katalin ránézett.
— Mért sajnálod?
— Mert én is azt hittem, amit ő mondott. Hogy ő csinálta az egészet. Hogy te csak…
— Csak ott voltam — mondta Katalin.
— Igen.
— Igen — mondta Katalin megint, és a hangjában nem volt harag. — De én tudtam, hogy ott voltam. És tudtam, mit csináltam ott.
Domonkos nem tudott mit mondani erre. Katalin nem segített neki. Csak megfordult, és elindult a kijárat felé.
A fellebbezés két hónappal később elbukott. A másodfokú bíróság helybenhagyta az ítéletet. Mihály ügyvédje ezúttal nem kért szünetet, csak összeszedte az iratait, és elment.
Mihály a nyaraló eladásából befolyó összeg felét átutalta. Katalin akkor éppen a konyhában volt, és a telefonján nézte a bankértesítőt. Két millió négyszázezer forint. A nevén.
Azt gondolta: „Huszonkétezer forint volt az első csekk. 1988 márciusában. Tégla, homok, cement.”
Letette a telefont, és kiment az erkélyre.
Az erkélyen volt egy régi, fehér porceláncsupor, tele ceruzákkal, amelyeket évek óta gyűjtött oda — a piros füzethez valók, meg a többi füzethez. Katalin kivett egyet, és a kezébe fogta.
Kint esett az eső. Halkan, egyenletesen, ahogy ősszel szokott.