— 1991. augusztus. A felperes saját kezű levele az alpereshez. — Mária felolvasta: — „A mi nyaralónk hamarosan kész lesz, Katám. A mi közös munkánk gyümölcse.” — Letette a levelet. — A felperes saját szavaival nevezi az alperest a nyaraló spoluvlastníkának. Bocsánat — társtulajdonosának.
Csend.
Mihály ügyvédje suttogott valamit a fülébe. Mihály nem reagált. Csak nézett előre, valahova a falra, mintha ott lenne valami, amit Katalin nem lát.
Katalin nézett rá.
Harminchat évig nézte ezt az arcot. Reggel, este, vasárnap, karácsonykor, nyáron a verandán, ahol ő tette le a festéket és ő csavarta be az ablakkeretet és ő főzte a levest, amíg Mihály a szomszédoknak magyarázta, hogyan kell nyaralót építeni.
Most nézte, és azt gondolta: „Azt hitted, elfelejtettem. Azt hitted, nem számít, amit én csináltam. Azt hitted, csak itt voltam, és ettem, és aludtam.”
Nem mondta ki. Nem kellett.
A harmadik tárgyaláson Mária benyújtotta a teljes dokumentációt: az összes csekket, az összes fotót, a leveleket, és egy szakértői véleményt, amely kiszámolta, hogy Katalin pénzügyi hozzájárulása az építéshez — az 1988-as árakon számolva, mai értékre átszámítva — meghaladja a tízmillió forintot. Ehhez hozzájött a huszonkét év háztartásvezetés, a gyereknevelés, és az a tény, hogy Mihály a felesége spórolásából tudta finanszírozni a saját vállalkozásának indulási tőkéjét is.
— Ezt honnan tudja? — kérdezte a bíró.
— A piros füzetből — mondta Mária, és letette az asztalra a kopott sarkú, piros borítójú füzetet. — Az alperes minden hónapban feljegyezte a kiadásokat és a megtakarításokat. 1986-tól 2019-ig. Harminchároméves dokumentáció, havi bontásban.
A bíró felvette a füzetet. Lapozgatott. Nem szólt semmit, csak olvasott.
Mihály ügyvédje ekkor kért egy szünetet.
A szünetben Domonkos kijött a folyosóra. Katalin ott ült egy padon, egyenesen, a táskát a térdén. Domonkos leült mellé.
Sokáig nem szólt.
Aztán:
— Anya, én nem tudtam.
— Tudom.
— Azt mondta nekem is, hogy… — Domonkos elhallgatott. — Azt mondta, hogy a nyaraló az ő pénzéből épült.
— Igen — mondta Katalin. — Azt mondta.
— De ez nem igaz.
— Nem.
Domonkos a kezébe temette az arcát. Katalin nem nyúlt felé. Csak ült, egyenesen, a táskával a térdén.
— Én is ott voltam — mondta Domonkos halkan. — Tizenegy éves voltam, és ott voltam, amikor te cipeltél téglát. Láttam. Csak… nem gondoltam arra, hogy ez majd számít.
— Én gondoltam — mondta Katalin.
Domonkos felnézett rá. Katalin nem mosolygott, nem nézett el, csak egyenesen a fiára nézett.
— Ezért tetted el? Már akkor tudtad?
— Nem tudtam semmit — mondta Katalin. — Az anyám azt mondta: mindent meg kell őrizni, ami papír. Én meg megőriztem.
A szünet után Mihály ügyvédje tett még egy kísérletet: azt állította, hogy a csekkek „nem bizonyítják a tulajdonjogot”, csak a vásárlást, és hogy Katalin „az ura megbízásából” járt el.