— A bábud veszélyes anyagból készült. Kidobtam.
Erzsébet a konyhapulton hagyta a kávéját. Csak állt. A csap csepegett, egyszer, kétszer, háromszor. Hatvanhat éves volt akkor, és arra gondolt: na, ez most szép. Ez most tényleg szép.
Három évvel ezelőtt volt. Most hatvankilenc, és a kezében egy kislány-baba van, piros szoknyában, fekete hajjal, aprócska gombszemekkel. Ülőhelyét az általános iskola tornaszobájának utolsó sorában foglalta el, ahol a padok egymás mögé tolva sorakoznak, és a szülők kicsit előre hajolva próbálnak látni a gyerekük feje fölött. Mellette egy ismeretlen asszony ül, térdén szorítja a táskáját. Előtte valaki parfümöt permetezett magára, az erős illat megüti Erzsébet orrát.
Anita három sorral előbbre ül. Nem fordult hátra.
Erzsébet a babát a térdére teszi, és a tenyerével simítja le a piros szoknyát. A varrás egy helyen apró, sűrű öltésekkel fut — ott, ahol a szövet kettő volt, és egyesíteni kellett. Ezt senki nem látja, csak ő tudja.
A kislány neve Zsuzsi. Kilenc éves. Erzsébet soha nem ölelte meg.
A tornaszoba eleje feldíszített: papírvirágok a falon, egy fehér lepedő háttérként kifeszítve, és előtte egy kis dobogó, amit valaki zöld terítővel takart le. A gyerekek sorban állnak a háttérfüggöny mögött, hallani a suttogásukat, néha egy-egy nevetést, amit gyorsan elfojtanak.
Erzsébet a zsebébe nyúl. A kis papírlap ott van, ahol reggel óta tartja: Zsuzsi kézírása, ceruzával, egy négyzethálós lapra. *Gyere el, Nagymama. Én meghívlak. Zs.* A betűk egyenetlenek, a Z-je kétszer is meghúzva, mintha bizonytalan lett volna.
Ezt a papírlapot Nikolett hozta el neki tegnap reggel.
— Hozta a szomszéd gyerek — mondta Nikolett, és úgy tartotta a levelet, mintha törékeny lenne. — A kis Zsuzsi adta neki az iskolánál.
Erzsébet elvette. Olvasta. Aztán kiment a teraszra, és sokáig nézte a kertjét.
— El fogsz menni? — kérdezte Nikolett az ajtóból.
— El fogok menni — mondta Erzsébet.
Nikolett bólintott. Nem kérdezett többet. Harmincnyolc éve ismerik egymást, és Nikolett tudja, mikor nem kell kérdezni.
A tornaszoba megtelik. Szülők, nagyszülők, néhány kisebb testvér, akiket most valaki a sarokban csitít. A székek mind foglaltak, a fal mentén néhányan állnak. Valaki kinyitja az ablakot, beáramlik a márciusi hideg. Erzsébet nem húzza fel a kabátját. Csak ül, és a babát a térdén tartja.
Anita nem fordult hátra.
Erzsébet tudja, hogy ott van. Látta, amikor belépett: Anita az ötödik sorban ült, a fia mellett — Zsuzsi öccse, Bence, aki most hatéves, és valószínűleg nem érti, miért kell itt ülni csendben. József nem jött. Munkája van, vagy azt mondta, hogy munkája van. Erzsébet nem tudja. József évek óta olyan ember, akit nem ismer.
Pedig ő füröszte. Ő tanította meg kerékpározni. Ő ült mellette az éjszakán, amikor harminckilences láza volt, és a kórház azt mondta, várjanak.
Arra gondolt: na, ez most szép.
De nem ma. Ma nem gondol erre.
Ma csak a babát tartja, és vár.
Elkezdődött az ünnepély. Egy tanárnő lép a dobogóra, köszönti a szülőket, mond valamit az évről, az osztályról, a gyerekek fejlődéséről. Erzsébet hallja, de nem figyel. A szemét a háttérfüggöny résein keresi Zsuzsi arcát, de nem látja.