Az első csoport fellép. Kisfiúk, valami verset mondanak kórusban, kicsit szétesve, az egyik elcsúszik az utolsó szónál, a szülők nevetnek. A második csoport énekel. A harmadik egy kis jelenetet játszik el.
Erzsébet vár.
Aztán a tanárnő ismét a dobogóra lép.
— És most a negyedik B osztály következik — mondja. — Ők egy különleges feladatot kaptak. Mindenki elmondja, ki a számára legfontosabb ember, és miért.
Erzsébet keze megáll a baba szoknyáján.
A gyerekek egyenként lépnek ki. Van, aki anyukájáról beszél. Van, aki az apjáról, a testvéréről, a kutyájáról — az utolsón a szülők megint nevetnek. Erzsébet hallgatja, de a szíve a torkában dobog.
Aztán Zsuzsi kilép a függöny mögül.
Erzsébet először csak a haját látja — sötét, egyenes, a vállára omlik. Aztán az arcát. A kislány megáll a dobogón, és a tornaszobán végignéz. Nem ideges. Csak keres.
Megtalálja Erzsébet szemét.
Erzsébet nem mozdul. A keze a babán van.
Zsuzsi leveszi a szemét, és a dobogó elé néz, ahogy nyilván tanították: ne nézz a közönségre, nézz egy pontot. De aztán felemeli a fejét, és újra Erzsébet felé fordul. Hangosan kezd el beszélni.
— Az én legfontosabb emberem a nagymamám — mondja. — Erzsébet nagymama. Ő mindig megemlékezett rólam. Minden évben küldött egy babát, és én tudtam, hogy gondol rám, még akkor is, ha nem láthatjuk egymást. — Megáll. Aztán hozzáteszi: — Ő ma itt van. Az utolsó sorban ül.
A tornaszobában csend lesz.
Nem a szép csend, ami a versek végén van. A másik fajta. Amelyikben mindenki meghall valamit, amit nem akart meghallani.
Néhány fej megfordul. Az ismeretlen asszony Erzsébet mellett is visszanéz. Erzsébet nem mozdul. A babát a térdén tartja, piros szoknyában, fekete hajjal.
Anita nem fordul hátra.
De Erzsébet látja a vállát. Látja, ahogy megfeszül. Ahogy a gerinc kiegyenesedik, aztán valami megtörik benne, és előre hajol, mintha hirtelen nagyon érdekesnek találná a zöld terítőt a dobogón.
Zsuzsi visszalép a sorba.
A tanárnő tapsol, a szülők követik. Erzsébet is tapsol. A tenyere összeér, egyszer, kétszer, ahogy mindenki más. A baba a térdén marad.
Az ünnepély véget ér. A gyerekek kiszaladnak a függöny mögül, a szülők felállnak, a tornaszoba megtelik hanggal és mozgással. Erzsébet a helyén marad. Vár.
Zsuzsi hamarabb ér hozzá, mint gondolta. Egyenesen fut feléje, ahogy a kislányok szoktak, nem körbe, hanem egyenesen, az emberek között, be a réseken.
— Eljöttél — mondja.
— El — mondja Erzsébet.
A kislány megáll előtte. A szemével a babára néz.
— Ez az idei? — kérdezi.
— Ez az idei — mondja Erzsébet, és nyújtja felé.
Zsuzsi elveszi. Forgatja, megnézi a piros szoknyát, aztán megtalálja azt a helyet, ahol a varrás sűrűbb, ahol a két szövet egybeért. Az ujjával végigmegy rajta.
— Miért van itt ilyen sok öltés? — kérdezi.
— Mert ott kellett a legjobban tartani — mondja Erzsébet.
Zsuzsi bólint. Nem kérdezi tovább. Kilencévesek néha tudnak dolgokat, amiket nem tudnak kimondani.
— Megölelhetsz — mondja Zsuzsi.
Erzsébet keze remeg, amikor a kislány felé nyúl. Zsuzsi belehajol, és Erzsébet érzi a haját az arcán, a vékony vállát a karjai között. Szorít, nem erősen, csak annyira, amennyire szabad.