— Mit csináljak?
— Menj oda.
— Oda nem mehetek. Azt mondja, veszélyes vagyok.
— Kinek mondja?
Erzsébet elhallgatott. Ez volt a kérdés, amire nem akart gondolni. Kinek mondja. A gyerekeknek mondja. Zsuzsinak, aki akkor hat éves volt, és aki most kilenc, és aki ma felállt egy dobogóra, és azt mondta: ő mindig megemlékezett rólam.
Kinek mondja. A gyerekeknek mondja.
Erzsébet akkor éjjel nem aludt. Feküdt a sötétben, és a mennyezetet nézte. Arra gondolt, hogy József egyszer, tizenegy évesen, megkérdezte tőle: Anya, mikor halnak meg az emberek? Erzsébet azt mondta: amikor az idejük lejár. József azt kérdezte: és te mikor fogsz meghalni? Erzsébet azt mondta: sokára. József azt mondta: jó, mert én nem akarom, hogy meghallj.
Arra gondolt, hogy ezt a gyereket ő nevelte fel.
Aztán reggel felkelt, kávét főzött, és elővette a varródobozt.
Nem mehetett oda. De küldhetett. A szomszéd Piriék kislánya, Réka, ugyanabba az iskolába járt, mint Zsuzsi. Erzsébet megkérte Réka anyját — csendesen, egy rövid telefonhívásban —, hogy ha tudja, adja át. Réka anyja azt mondta: megpróbálja.
Az első baba visszaérkezett. Réka anyja azt mondta, Anita azt üzente, hogy nem kell.
Erzsébet bólintott. Megköszönte. Lette a babát a fiókba.
A következő évben megint varrt. Megint elküldte. Ez visszajött.
A harmadik évben Réka anyja azt mondta, hogy a bejárati ajtónál Zsuzsi nyitott ajtót, és ő adta oda, és Zsuzsi elvette, mielőtt Anita odaért.
Erzsébet erre gondolt, amikor a babát varrta. Arra a másodpercre. Zsuzsi keze, ahogy átveszi a babát, mielőtt Anita odaér.
Ez elég volt.
Nem sok. De elég.
Az ünnepély után a szülők lassan szivárognak ki a tornaszobából. Zsuzsi mellette áll, a babát a karján tartja, és mesél valamit az iskolai focicsapatról, amelybe szeretne bekerülni, de a tanár azt mondta, hogy majd jövőre, mert idén már tele van a keret. Erzsébet hallgatja. Bólogat. Figyeli az arcát, a gesztikulációját, ahogy a kezével mutat valamit.
— Te szereted a focit? — kérdezi Erzsébet.
— Nagyon — mondja Zsuzsi. — Te?
— Én soha nem fociztem.
— Miért?
— Az én időmben a lányok nem fociztak.
Zsuzsi ezen elgondolkodik.
— Ez nem volt igazságos — mondja végül.
— Nem volt — mondja Erzsébet.
Anita visszajön. Bence a kezénél fogva, aki a másik kezében valami papírhajtogatást szorongat. Anita megáll.
— Zsuzsi, menni kell — mondja.
— Még egy perc — mondja Zsuzsi.
— Zsuzsi.
A kislány Erzsébet felé fordul.
— Eljöhetsz legközelebb is? — kérdezi.
Erzsébet Anitára néz. Anita a padlót nézi.
— Ha meghívsz — mondja Erzsébet.
— Meghívlak — mondja Zsuzsi. — Ígérem.
Anita nem szól. Ez is válasz.
Zsuzsi megöleli Erzsébetet, gyorsan, erősen, ahogy a kislányok szoktak, aztán elindul az anyja után. Erzsébet nézi, ahogy mennek. Anita a lányát vezeti, Bence a másik oldalán ugrál valamit. A tornaszoba ajtajában Anita megáll.
Visszafordul.
Nem Erzsébet szemébe néz. Valahová mellé, a levegőbe, a padsor fölé. De visszafordul. Ez is valami.
Aztán elmennek.
Erzsébet egyedül marad az utolsó sorban. A tornaszoba lassan kiürül. Egy takarítónéni jön be, elkezdi tologatni a székeket. Erzsébet feláll, felveszi a kabátját, és kimegy.