— Köszönöm, hogy eljöttél — suttogja Zsuzsi a fülébe.
Erzsébet nem tud válaszolni.
Akkor érkezik Anita.
Erzsébet hallja a lépéseit, mielőtt látná. Ismerős lépések — tizenkét évig hallotta őket a saját konyhájában, a saját folyosóján. Anita megáll két lépésnyire. Zsuzsi kilép az öleléséből, és az anyja felé fordul.
— Anyu, ez Erzsébet nagymama — mondja. Mintha bemutatná. Mintha ez egy normális helyzet lenne.
Anita nem néz Erzsébet szemébe.
— Tudom — mondja.
Csend. A tornaszoba zsivajog körülöttük, de itt, ebben a három lépésnyi körben, valami más van.
— Köszönöm, hogy eljöttél — mondja végül Anita. A hangja egyenletes. Nem melegebb, mint a márciusi levegő az ablakon át.
Erzsébet rá néz. Az arcára. A szeme sarkára, ahol ráncok vannak, amiket nem látott korábban. Az állkapcsára, ami most szorosan zárt.
— Zsuzsi hívott — mondja Erzsébet.
— Tudom — mondja Anita.
Zsuzsi a babát szorongatja. Figyel.
— Veszélyes anyagból készült ez is? — kérdezi Erzsébet.
Anita végre felnéz. Egy másodpercre. Aztán a szeme visszamegy a földre.
— Nem — mondja halkan.
Erzsébet bólint. Nem mond többet. Nem kell.
Anita a lányához fordul.
— Gyere, Bence keres — mondja.
— Még egy perc — mondja Zsuzsi.
Anita elmegy. Erzsébet nézi a hátát, ahogy eltávolodik, ahogy beolvad a többi szülő közé. Egyenes a háta, de a válla nem úgy áll, ahogy szokott.
Erzsébet arra gondol: tizenkét éve.
Tizenkét éve hallott először arról, hogy veszélyes.
József hívta. Este volt, Erzsébet épp a tévé előtt ült, és a fia hangja olyan volt, mintha valaki mást olvasna fel, nem a saját szavait.
— Anita azt mondja, hogy a gyerekeknek nem jó, ha sokat vagy nálunk — mondta József.
— Miért? — kérdezte Erzsébet.
— Mert… — csend. — Mert szerinte túl sokat avatkozol bele.
— Mibe avatkozom bele?
— A nevelésbe. A szokásaikba. Zsuzsi egyszer azt mondta, hogy a nagymama másképp csinálja, és Anita szerint ez összezavarja a gyerekeket.
Erzsébet a tévé képét nézte. Valaki éppen nyert valamit, és örült.
— Rendben — mondta.
— Anya…
— Rendben, József. Megértettem.
Aztán kevesebbet ment. Aztán még kevesebbet. Aztán egy nap Anita felhívta, és azt mondta, hogy Zsuzsi allergiás valamire, és az orvos azt mondja, hogy a régi textíliák — a babák, amik évek óta a fiókban vannak — problémát okozhatnak. Erzsébet kérdezte, melyik orvos. Anita azt mondta, a házigyermekorvos. Erzsébet kérdezte, milyen allergia. Anita azt mondta, porrra. Erzsébet azt mondta, hogy a babák újak, minden évben újat varr. Anita azt mondta, hogy ezt nem lehet biztosan tudni.
— Veszélyes anyagból készülhetett — mondta Anita. — Kidobom.
Erzsébet a konyhapulton hagyta a kávéját.
Nikolett akkor este átjött. Erzsébet nem hívta, Nikolett csak megjelent, ahogy szokott, egy üveg befőttel a kezében, amit valami ürügyként hozott.
— Mi van? — kérdezte Nikolett.
— Semmi — mondta Erzsébet.
— Mi van, Erzsi?
Erzsébet leült a konyhaasztalhoz, és elmondta. Lassan, sorban, a telefonhívástól a konyhapultig hagyott kávéig. Nikolett végighallgatta. Nem szólt közbe.
— Ezt nem hagyhatod — mondta végül.