Az a macska most egy fekete szemeteszsákban ült az ajtó mellett.
Hallotta, hogy Sándor megérkezik. Kulcs a zárban, cipő a parketten, hűtő kinyílik, bezárul. Szokásos sorrend.
— Itthon vagy? — kiáltott be.
— Igen — mondta Erzsébet. Csendesen.
Sándor bejött a konyhába, megnézte az arcát, és valami megváltozott a tekintetében. Nem sokat, de Erzsébet húsz év után tudta olvasni.
— Láttam a zsákokat — mondta Erzsébet.
Sándor a hűtőhöz lépett, kinyitotta, és kivett egy üveg ásványvizet.
— Veronika renovál. Mondtam már.
— Renovál — ismételte Erzsébet. — Az én falaimon.
— Az a szoba… — kezdte Sándor.
— Az a szoba a nappali — mondta Erzsébet. — Ahol huszonhárom éve lakunk.
Sándor lenyelt egy kortyot.
— Tudod, hogy ő csak segíteni akar. Ízlésbeli különbségek vannak, igen, de…
— A képeim a szemétnél vannak — mondta Erzsébet.
— Nem a szemétnél. Zsákokban. Majd visszateszi, csak most…
— A képeim a szemétnél vannak — mondta Erzsébet még egyszer, ugyanolyan hangon.
Sándor letette az ásványvizet.
— Erzsi. Kérlek. Tudod, hogy Veronikával mindig is nehéz volt. De ő az én lányom. Tűrd el egy kicsit, aztán…
— Aztán mi? — kérdezte Erzsébet.
Sándor nem válaszolt.
Erzsébet felállt, kivette a telefonját, és lefotózta a zsákokat. Egyenként, közelről. Aztán kinyitotta az egyiket, és lefotózta a képeket is. A rózsakoszorút. A kis házat a macskával. A szarvast.
— Mit csinálsz? — kérdezte Sándor.
— Dokumentálok — mondta Erzsébet.
Sándor a homlokát ráncolta.
— Nem kell…
— Tudom — mondta Erzsébet.
Ez volt az egész este.
Reggel, amikor Sándor elment, Erzsébet kihozta a képeket a zsákokból, és visszaakasztotta őket a falra. Nem pontosan ugyanoda — a gipszelt lyukak ott voltak, de nem akart beléjük visszamenni. Új szegeket vert. A rózsakoszorú egy kicsit magasabbra került, mint korábban. Jobb volt így.
Aztán leült a kanapéra, és felhívta Máriát.
Mária nem kérdezte, hogy mi van. Erzsébet hangja elég volt.
— Mikor jössz? — kérdezte csak.
— Most — mondta Erzsébet.
Mária negyvennyolc éves volt, elvált, ügyvéd. Nem volt az a típus, aki azonnal megölel és teát főz. Inkább az, aki leül veled szembe, és néz rád addig, amíg el nem mondod az egészet. Ez volt az, amire Erzsébetnek szüksége volt.