Erzsébet megkeverte a levest. A kanál koppant a fazék oldalán. Kint már sötét volt, a konyha ablakán visszatükröződött a lámpa fénye.
Sándor bejött a konyhába. Az arcán valami volt, amit Erzsébet nem látott rajta korábban — vagy látott, csak soha nem engedte magának, hogy megnevezze.
— Erzsi. Komolyan gondolod ezt?
— Igen.
— Mert Veronika…
— Sándor — mondta Erzsébet.
Nem hangosan. Nem dühösen. Csak kimondta a nevét, és megállt.
Sándor megállt.
— Huszonhárom éve — mondta Erzsébet — minden évben elvitt valami a falakról, a polcokról, az asztalokról. Minden alkalommal te azt mondtad, hogy félreértés. Hogy ő nem tehet róla. Hogy tűrjem el. — Megfordult, és megnézte. — A képeim a szemétnél voltak.
— Azt már visszatetted…
— Igen — mondta Erzsébet. — Én visszatettem. Mert ez az én házam.
Sándor nem szólt semmit.
— A papírokat Mária elkészítette — mondta Erzsébet. — Ha szeretnéd, megbeszélheted vele a részleteket. Az elérhetősége rajta van az értesítésen.
Sándor ott állt a konyhaajtóban, és Erzsébet látta, hogy keres valamit — egy mondatot, egy érvet, valamit, amivel vissza lehet fordítani ezt. De nem talált semmit, mert nem volt mit találni.
— Nem gondoltam, hogy idáig jutsz — mondta végül.
— Én sem — mondta Erzsébet. — De idáig jutottam.
Sándor kiment.
Erzsébet levette a tűzről a levest, kivett egy tányért, és töltött magának.
Egyedül evett, csendben. A nappaliban az új kép ott volt a falon — az ablak, a fény, a sötétség, ahonnan nézel. A rózsakoszorú mellette, kicsit magasabban, mint korábban. A kis ház a narancssárga macskával. A szarvas a hóban.
Nem gondolt semmire különöset. Csak evett.
Aztán elvitte a tányérját, elmosta, és felakasztott egy negyedik képet is — a nagy szobában, a sarokba, ahol korábban sosem volt semmi, mert Sándor azt mondta, oda nem illik semmi.
Egy kicsi, kék madár volt rajta. Egyedül, ágon ülve.
Erzsébet visszalépett, és megnézte.
A kezei nem remegtek.