— Tudom — mondta Erzsébet. — Hogy ez visszafordíthatatlan.
— Igen.
— Igen — mondta Erzsébet.
Hazafelé menet megállt a vasárosi piacon, ahol egy kis kézműves standnál havonta egyszer megjelent egy asszony, aki saját festményeit árulta. Erzsébet kétszer járt ott korábban, és mindig volt egy kép, amelyet megkívánt, de nem vett meg, mert nem tudta, hova tenné.
Most tudta.
A kép egy ablakot ábrázolt, kintről nézve. Belülről fény. Nem volt rajta semmi más — csak az ablak, a fény, és a sötét, amelyből nézel.
Erzsébet megvette.
Négyezer-ötszáz forint volt.
Hazaért, és a nappaliban, a legjobb helyre akasztotta — szemben a bejárattal, az első dolog, amit az ember lát, ha belép. Visszament a konyhába, vizet tett fel, és megvárta, amíg felforr.
A következő három napban Mária intézte a papírokat. Erzsébet összegyűjtötte a fotókat — a zsákokról, a képekről, az évek során készített többi felvételt is, amelyeket akkor csinált, amikor már érezte, hogy valamire szüksége lehet, anélkül, hogy pontosan tudta volna, mire.
Volt köztük egy fotó a kék porcelánkészletről a kamrában. Egy a garázssarokba állított tükörről. Egy a szekrény tetején kupacolt könyvekről.
„Már akkor tudtam — gondolta. — Már akkor tudtam, hogy egyszer szükségem lesz ezekre.”
A közjegyző irodájában Erzsébet aláírta a papírokat. A közjegyző egy ötvenöt körüli asszony volt, szemüveggel, nyugodt mozdulatokkal.
— Ez az értesítés arról szól — mondta a közjegyző —, hogy a tulajdonos jelzi: a közös életvitel fenntartásának feltételei megváltoztak, és a tulajdonos kéri a lakóhelyzetnek a tulajdoni viszonyokhoz igazodó rendezését. Ezt kézbesítjük a jelzett személynek.
— Igen — mondta Erzsébet.
— Megértette, hogy ez után a másik fél…
— Megértettem — mondta Erzsébet.
A közjegyző megnézte.
— Rendben — mondta csak.
Sándor este érkezett haza. Erzsébet a konyhában volt, vacsorát főzött. Hallotta, ahogy Sándor belép, megáll, és sokáig nem mozdul.
Aztán hallotta a hangját.
— Mi ez?
Nem jött be a konyhába. Ott állt a nappaliban.
— Egy kép — mondta Erzsébet.
— Ezt tudom. Ki akasztotta fel?
— Én.
Csend.
— És ez… — Sándor hangja megváltozott. — Ez egy közjegyzői értesítés?
— Igen.
Újabb csend. Hosszabb.