— Anyám, nem kell mindig bocsánatot kérni. — Ildikó hangja fáradt volt, nem mérges. Az volt a baj.
Anita visszahúzta a kezét a teáscsésze füléről. Nem merte felemelni, mert a keze remegett mostanában, és ha leejti, az megint egy eset lesz, amit majd nem mondanak ki hangosan, de ott lesz a levegőben, mint a cigarettafüst, amit kiszellőztetnek, de az illata marad.
Hatvankét négyzetméter. Ildikóék lakása ekkora volt, és Anita tudta centire, mert az első héten felmérte, mikor még senki nem volt otthon. A kisszoba, amit kapott, pontosan tizennégy négyzetméter. Volt benne egy ágy, egy szekrény, egy fotel, amit Ildikó a garázsból hozott fel, és egy ablak, ami a belső udvarra nézett. Napközben a szomszéd mosógépe zakatolásán kívül nem sok minden hallatszott be.
Hatvanöt éves volt, és nem látott jól. Ez volt a lényeg. Nem beteg volt, nem haldoklott, csak nem látott jól, és nem tudott egyedül élni, mert egyszer már felgyújtotta a tűzhelyet, és elfelejtette, és ha a szomszéd asszony meg nem szagolja, akkor most nem kellene senkinek sem alkalmazkodni.
— Nem kérek bocsánatot — mondta Anita. — Csak annyit mondtam, hogy sajnálom a helyet.
— Anyám. — Ildikó leült a konyhaasztal másik végéhez, és a tenyerébe hajtotta az arcát. — Kérlek.
Ez volt az a hang. Amelyik nem mérges, nem türelmetlen, csak… kimerült. Anita ismerte ezt a hangot. Ákos is így szólt hozzá, amikor múlt karácsonykor felhívta, és megkérdezte, mikor jön majd ő hozzájuk. Nem mondta ki, hogy nem jöhet. Csak azt mondta: „Anyám, kérlek.” És Anita értette.
Ildikó felállt, és kiment a fürdőszobába. A csap megnyílt. Anita ott maradt a teáscsészével, amit most végre felemelt, mert senki nem nézte, és lassan megitta a kihűlt teát.
Domonkos, a veje, este nyolckor ért haza. Anita ilyenkor már a szobájában volt, mert megtanulta, hogy ez a legjobb. Domonkos nem volt rossz ember. Csak nem szerette, ha valaki a kanapéján ül, amikor hazajön, és levenni a cipőjét. Nem mondta ezt soha. De Anita érezte, ahogy belép az előszobába, és megáll egy másodpercre, mielőtt köszön. Az a másodperc sokat elmond.
— Ildikó! — kiáltott be a konyhába. — Vacsorázunk?
— Mindjárt.
— Anyád evett már?
— Igen.
Anita a sötétben feküdt, és a plafonra bámult, amit nem látott pontosan, mert a szemüvegét levette. Elmosódott folt volt az egész, mint minden mostanában.
Nyolc hónapja volt itt. Nyolc hónapja aludt ebben az ágyban, nyolc hónapja ette Ildikó főztjét, nyolc hónapja hallgatta Domonkos cipőjének kopogását az előszobában. Nyolc hónapja mondta magának minden reggel, hogy holnap jobb lesz, hogy majd megszokják, hogy majd beleilleszkedik, mint egy bútor, amit először nem tudnak, hova tegyenek, de aztán megtalálják a helyét.
Csakhogy a bútorok nem sírnak éjjel.
Anita csak akkor engedte meg magának, ha biztos volt benne, hogy mindenki alszik. Nem hangosan, soha nem hangosan. Csak csendesen, a takaró alatt, úgy, hogy a párna elnyeli. Utána megtörölte az arcát, és megfordult, és próbált aludni. Reggel senki sem tudott semmit.