Ákos felhívta másodikán. Február volt, és a kisszoba ablakán befagyott a pára belülről.
— Szevasz, anyám. Hogy vagy?
— Jól, fiam. Jól vagyok.
— Ildikóék rendesen bánnak veled?
— Nagyon kedvesek. Ildikó főz, takarít, mindent megcsinál.
— Anyám.
— Igen?
— Igazat mondasz?
— Természetesen.
Csend volt a vonalban. Anita hallotta, hogy Ákos lélegzik.
— Mert én is tudnék helyet csinálni — mondta végül. — Ha kell. A gyerekek ugyan… de azért.
„Na, ez most szép” — gondolta Anita. „Ez most tényleg szép.”
— Köszönöm, fiam. Nem kell. Jól vagyok.
Letette a telefont, és kiment a konyhába vizet inni. Ildikó éppen az asztalt törölte, és felnézett.
— Ákos volt?
— Igen.
— Mit mondott?
— Semmi különöset. Érdeklődött.
Ildikó bólintott, és visszatért a törléshez. Anita megitta a vizet, és visszament a szobájába.
A tulajdoni lapot nem kellett volna megnéznie. Ez volt az egész baj. Ákos felhívta egyszer, hogy anyám, megnéznéd a régi papírokat, mert a Domonkos azt mondta, hogy az apánk nevén volt valami nyaraló, és most kellene rendezni az örökséget. Anita előkapta a dossziét, amit még a régi lakásból hozott, és kereste a dokumentumokat. Nem találta a nyaralóét, de megtalált más dolgot.
Egy bankszámlakivonatot.
Nem a sajátját. Domonkosét.
Nem szándékosan vette ki. A dosszié kiesett, a papírok szétszóródtak, és ő nem látott jól, és összeszedte mind, és mire rájött, hogy mi az, már elolvasta.
Háromszáznegyvenezer forint. Havonta. Ugyanarra a számlára. Tizennyolc hónapja.
Anita visszatette a papírt. Visszarakta a dossziét. Leült a fotelbe, és nézte az elmosódott ablakot.
Tizennyolc hónap. Ő nyolc hónapja volt itt. Tíz hónappal azelőtt Domonkos valakinek havonta háromszáznegyvenezer forintot utalt. Valakinek, akinek a neve ismerős volt, de Anita nem volt biztos, mert a betűk összefolytak, és a szemüvege nem volt rajta, és talán rosszul látta.
De nem rosszul látta.
Este Ildikó bejött, hogy megkérdezze, mit eszik vacsorára. Anita rá se nézett.
— Bármit, kislányom. Bármit.
Ildikó megállt az ajtóban.
— Anyám, jól vagy?
— Jól vagyok. Csak fáradt vagyok.
— Feküdj le korán.
— Igen.
Ildikó kiment. Anita hallotta a lépéseit a folyosón, aztán a konyha ajtaját, aztán Domonkos hangját, halk és egyenletes, mint mindig. Nem értette a szavakat. Nem akarta érteni.
Aznap éjjel nem sírt. Csak feküdt, és gondolta: ha most szólna Ildikónak, az mit változtatna. Semmit. Vagy mindent. De ki vagyok én, hogy mindent megváltoztassak. Én csak teher vagyok. Én csak helyet foglalok. Én csak egy papírt szedtem fel a padlóról, amit nem kellett volna.
Reggel Ildikó korán kelt. Anita hallotta a fürdőszoba csapját, aztán a hajszárítót, aztán a csend. Domonkos még aludt. Anita kinyitotta a szoba ajtaját, és kiment a konyhába.
— Kávét csináljak? — kérdezte.
— Ne fáradj, anyám, mindjárt megcsinálom.