Fel kellett mennie a mosdóba.
Felkelt, felvette a papucsát, kiment a folyosóra. A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt, és fény szűrődött ki rajta — Ildikó felejtette el leoltani, vagy benne volt. Anita megállt.
Benne volt. Hallotta a hangját.
Nem értette először. Csak annyit látott, hogy fény van, és Ildikó hangja van, és aztán rájött, hogy Ildikó telefonon beszél, csak a hangja van, nem a másik félé, tehát üzenetet hagy. Hangüzenetet. A telefon hangszóróra volt téve.
Anita nem mozdult.
— …nem tudom, hogyan mondjam el neki — mondta Ildikó. A hangja más volt, mint napközben. Nem fáradt. Valami más. — Minden reggel ott ül a konyhában, és bocsánatot kér, hogy helyet foglal, és én… nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy…
Csend.
— Adrienn, én félek. — Ildikó hangja megrepedt. — Félek, hogy nem érem be időben. Hogy nem mondom el neki, amíg lehet. Hogy nem mondom el, mennyire szükségem van rá. Hogy ő az egyetlen ember, aki… aki mindig ott volt. Mindig. És most ő fél, hogy teher, és én nem tudom megmondani neki, hogy…
Anita a falnak támaszkodott.
— Félek, hogy holnap reggel kimegyek a konyhába, és ott ül, és megint azt mondja, hogy sajnálja a helyet, és én megint nem fogom tudni kimondani. Mert nem tudom kimondani. Mert ha kimondanám, akkor sírni kezdenék, és ő megijed, és azt hiszi, baj van, és…
Csend megint.
— Csak annyit akarok mondani neki, hogy szükségem van rá. Hogy jó, hogy itt van. Hogy minden reggel, mikor kijövök a konyhába, és ott van… az a legjobb rész. Az egész napból. Csak ezt akarom elmondani. De nem tudom.
A telefon kattant. Az üzenet véget ért.
Anita ott állt a folyosón, és a lába nem mozdult.
A keze a falba kapaszkodott. A papucsa elkoptatott sarka a parkettán volt. A hűtő zümmögött a konyhából, Domonkos horkolt a falon át, és Anita ott állt, és a melle olyan volt, mintha valaki belenyúlt volna, és kiszedett volna belőle valamit, ami fájt, de most kinn volt, és a levegőn más volt.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt.
Ildikó megállt. Anita megállt. Néztek egymásra a folyosón, a félsötétben — Ildikó pizsamában, kezében a telefon, Anita papucsban, kezében semmi.
— Anyám. — Ildikó hangja ijedt lett. — Mióta…
— Szükségem van rád — mondta Anita.
Ildikó nem szólt.
— Szükségem van rád — mondta Anita megint, és a hangja nem remegett, csak egyenesen kijött, mint valami, amit nagyon régen tartott bent. — Minden reggel, mikor kijössz a konyhába. Az a legjobb rész. Az egész napból.
Ildikó a szájához kapta a kezét.
— Anyám…
— Tudom, hogy teher vagyok. — Anita nem mozdult. — Tudom, hogy a kézremegés, a szemem, a tányér ma este. Tudom. De szükségem van rád. Ezt akartam mondani. Ezt kellett volna mondani régen.
Ildikó lépett egyet. Aztán még egyet. Aztán odaért, és Anita nem húzódott el, mert most nem húzódott el, és Ildikó átölelte, úgy, ahogy gyerekkorában szokta, csak fordítva — most Ildikó volt a nagyobb, és Anita volt a kisebb, és ez rendben volt, ez így volt rendben.