— Nem vagy teher — mondta Ildikó a vállába. — Nem vagy teher, anyám. Soha nem voltál az.
— De igen voltam.
— Nem.
— Ildikó.
— Nem.
Álltak a folyosón, és a hűtő zümmögött, és Domonkos horkolt, és a fürdőszoba fénye kiszűrődött a résnyire nyílt ajtón. Anita érezte a lánya hátát a tenyerén — meleg volt, és valóságos, és nem ment sehova.
— A bankszámlakivonat — mondta Anita végül.
Ildikó kicsit megfeszült.
— Tudod?
— Véletlenül. A papírok kiestek.
Ildikó nem válaszolt azonnal. Anita érezte, ahogy vesz egy mély lélegzetet.
— Nem akartam, hogy tudd — mondta Ildikó. — Mert tudtam, hogy mit gondolsz majd. Hogy teher vagy, hogy emiatt van baj, hogy…
— Kinek utal?
— Valakinek, akinek nem kellene. — Ildikó hangja most más volt. Fáradt, igen, de más fajta fáradtság. — Ez az én dolgom, anyám. Ez nem a te terhed.
— De az enyém is.
— Nem.
— Ildikó.
— Anyám. — Ildikó kicsit hátrébb lépett, és Anita arcát fogta a két kezébe, úgy, ahogy Anita szokta tartani az övét, mikor kicsi volt és sírt. — Figyelj rám. Ez nem a te terhed. Ez az én életem, és én kezelem. Rendben?
Anita nézte a lányát. Nem látta jól, mert a szemüvege bent volt a szobában, de látta a szemét, és az elég volt.
— Rendben — mondta végül.
— Ígérd meg.
— Mit?
— Hogy nem kérsz bocsánatot reggel. Hogy csak kijössz a konyhába, és leülsz, és megiszod a teád. Ennyi.
Anita kicsit várt.
— Megígérem — mondta.
Ildikó elengedte az arcát. Visszalépett. Megtörölte a szemét a pizsamája ujjával.
— Most menj vissza aludni — mondta. — Fázol.
— Te is.
— Én is.
Anita visszament a szobájába. Lefekÿdt. A plafon megint elmosódott folt volt, de most más volt az a folt. Vagy nem más — csak most máshogy nézte.
Nem sírt.
Reggel hatkor kelt, mint mindig. Felöltözött, felvette a szemüvegét, kiment a konyhába. Leült az asztal mellé. Kezét az ölében összekulcsolta.
Nem bocsánatot kért.
Csak várt.
Hét körül Ildikó kijött a hálószobából, még kócosan, pizsamában, ahogy mindig, és megállt a konyha ajtajában, és megnézte az anyját.
— Jó reggelt — mondta.
— Jó reggelt, kislányom.
Ildikó odament a kávéfőzőhöz. Anita hallgatta a víz zúgását, a kávé illatát, ami lassan betöltötte a konyhát, és a kezét az ölében tartotta, és nem remegett.
Ildikó letett elé egy csészét. Leült a másik oldalra. Fogta a sajátját, és ivott egy kortyot, és nem mondott semmit, csak ott ült, és Anita ott ült, és a kávé gőze felszállt a két csésze fölött, és valahol a szomszédban elindult a mosógép.