— Én is meg tudom csinálni.
— Tudom, hogy meg tudod. De ne fáradj.
Anita leült. Ildikó hátat fordított, és a kávéfőzőhöz ment. Magas volt, mint az apja volt, és a haja ugyanolyan sötét, csak most már festette, mert az első ősz szálak megjelentek, és azt mondta, még nem vagyok ötven. Nem volt ötven. Negyvenhét volt, és dolgozott, és főzött, és takarított, és Anita minden reggel ott ült a konyhában, és nézte a lányát, és gondolta: na, te tényleg mindent viszel.
— Ildikó.
— Igen?
— Semmit. Semmi.
Ildikó megfordult.
— Ha mondani akarsz valamit, mondd.
— Nem. Tényleg semmi.
Ildikó egy pillanatig nézte, aztán visszafordult a kávéfőzőhöz.
Az a nap egyébként olyan volt, mint a többi. Anita a szobájában olvasott, de nem nagyon ment, mert a betűk összefolytak, és a nagyítóüveget elfelejtette a nappaliban, és nem akart kimenni érte, mert Domonkos otthon volt, és péntek volt, és péntekenként Domonkos otthon dolgozott, és ilyenkor Anita érezte, hogy a lakás kisebb, mint egyébként.
Délután Ildikó bevásárolni ment. Domonkos a dolgozószobájában volt. Anita a folyosón ment el az ajtaja előtt, és hallotta a billentyűzet kattogását.
Bement a fürdőszobába. Megmosta az arcát. A tükörbe nézett, de nem sokat látott — egy elmosódott arc, fehér haj, és valami, ami régen ő volt.
— Hatvanöt éves vagy — mondta magának halkan. — És teher vagy. Ez van.
Kijött a fürdőszobából, és visszament a szobájába.
Este Ildikó hazajött. Bevitte a szatyrokat, kicsomagolta, elrakta. Anita felajánlotta, hogy segít, Ildikó azt mondta, nem kell, anyám, megvan. Domonkos kijött a dolgozószobából, és megkérdezte, mit vacsoráznak. Ildikó mondott valamit a csirkéről. Domonkos bólintott, és visszament.
Anita teríteni akart, de a tányér kicsúszott a kezéből, és az asztalra esett, de nem tört el, csak nagy csattanással landolt, és Ildikó megfordult.
— Anyám!
— Nem tört el. Bocsánat. Nem tört el.
— Jól vagy?
— Jól vagyok. Csak kicsúszott.
— Ülj le. Én megterítlek.
— Ildikó, én is meg tudom…
— Anyám. Ülj le, kérlek.
Anita leült.
Ez volt az a hang megint. Nem mérges, nem türelmetlen. Csak kimerült. Anita lenézett a kezére, ami most nem remegett, csak ott volt a térdén, öregesen és haszontalanul.
Vacsora után Domonkos a nappaliba ment tévét nézni. Ildikó mosogatott. Anita segített törölgetni, ezt legalább el tudta végezni, a tányérokat nem kellett látni hozzá, csak érezni kellett, hogy száraz-e már. Ildikó közben nem beszélt. Anita sem. Így mosogattak el, csendben, anyja és lánya, és Anita gondolta: legalább ez van. Legalább ez.
— Jó éjszakát, kislányom.
— Jó éjszakát, anyám. Aludj jól.
Anita bement a szobájába. Lefeküdt. A plafon megint elmosódott folt volt.
Éjjel kettő körül ébredt fel. Nem tudta, mitől. Csak feküdt a sötétben, és hallgatta a lakás csöndjét. Domonkos horkolt — nem hangosan, de hallani lehetett a falon át. A hűtő zümmögött a konyhából.