— Mennek a gyerekek — mondta a végrehajtó, és lerakta az iratcsomót a konyhasztalra.
Viktória nem mozdult. Ott állt a tűzhely előtt, kezében a fakanál, a kávé még forrott a lábosban. Nyolc óra negyvenöt perc volt. Tizenöt évnyi házasság, két gyerek, egy ház, amelynek a nevét sem viselte már — és most ez. Egy idegen ember, fekete zakóban, az ő konyhájában, az ő reggelizőasztalánál.
A fakanál kicsúszott a kezéből. Nem vette fel.
József a folyosóról nézte. Tíz éves volt, de az arca olyan volt, mint egy öregemberé — csendesen figyelt, és a kezét szorosan a nadrágja zsebébe mélyesztette.
Viktória tudta, hogy ez a nap el fog jönni. Antal három hónapja mondta meg, amikor az ügyvédje először hozta az iratokat. Akkor sem hitt benne. Gyámügy, bírósági határozat, végrehajtás — ezek a szavak nem az ő életéhez tartoztak. Ő tanítónő volt. Harminchárom éve született Józsi, huszonnyolc éve Lilla. Ő volt az, aki felkelt éjjel kettőkor, aki elvitte őket az orvoshoz, aki megtanította Józsit biciklizni a kiserdőnél.
— Asszonyom — szólalt meg a végrehajtó —, az ítélet jogerős. Az önkéntes teljesítésre nyitott határidő lejárt.
— Tudom — mondta Viktória.
A hangja nyugodt volt. Belül a szíve a torkában dobogott.
Lilla a szobájában volt. Tizenhárom éves, és már értett mindent — talán jobban, mint kellett volna. Tegnap este nem vacsorázott. Csak ült az ágyon, és az ablakot nézte, és amikor Viktória bement hozzá, azt mondta:
— Anya, ha mi elmegyünk apához, te meghalsz.
Nem drámaian mondta. Tényszerűen.
Viktória akkor nem tudott válaszolni.
Katalin reggel nyolckor hívta. Ügyvéd volt, húsz éve barátnők, és az utóbbi három hónapban szinte minden nap hallotta a hangját.
— Viki, semmi újat nem tudok mondani. A fellebbezést elutasították. Ha ma reggel megjelenik a végrehajtó, nincs jogi alapom megállítani.
— Tudom — mondta Viktória akkor is.
— Ne add fel a gyerekeket önként. Legyen ott, légy nyugodt, de ne add önként. Ha kézzel kell kivezetni — az is bizonyíték. Minden, ami ma történik, dokumentálva lesz.
— Dokumentálva. — Viktória maga sem értette, miért ismételte meg. — Igen.
Most ott állt a konyhában, és a végrehajtó a papírjait rendezte, és József még mindig a folyosóról nézett.
— Józsi — mondta Viktória csendesen —, menj fel Lillához.
A fiú nem mozdult.
— Józsi.
— Anya — mondta József. A hangja szokatlanul komoly volt. — Várj.
Viktória ránézett. Valami volt a fiú arcán — nem félelem, hanem valami más. Koncentráció. Elhatározás.