József kivette a kezét a zsebéből.
A végrehajtó egy kis, fekete pendrive-ot tartott a kezében.
Pontosabban: József nyújtotta felé, és a végrehajtó automatikusan átvette, mert senki nem számít arra, hogy egy tíz éves gyerek valamit átnyújt neki végrehajtás közben.
— Ez mi? — kérdezte a végrehajtó.
— Egy felvétel — mondta József. — Apám és egy néni beszélgetnek rajta. A gyámhivatalból. Arról, hogy mennyit fizet nekik, hogy elvegyék tőlünk anyát.
A konyhában csend lett.
Viktória nem lélegzett.
— Fiam — mondta a végrehajtó, és a hangja megváltozott —, te tudod, mit mondasz?
— Igen — mondta József. — Háromszor hallgattam meg. Pontosan tudom, mit mondanak. Apám azt mondja: ha ezt elintézik, akkor kap négymillió forintot. A néni megkérdezi, hogy mikor. Apám azt mondja: felesen, most és az ítélet után.
Viktória a falnak támaszkodott. A térdei nem bírták.
— Hol vetted ezt? — kérdezte a végrehajtó.
— Apám irodájában van egy kis diktafon. Nem tudja, hogy tudom. Tavaly megtaláltam, amikor a könyveit rendeztem. — József nem nézett le, nem pislantott. — Egy hónapja, amikor hallottam, hogy a bíróság döntött, elmentem az irodájába, és megnéztem, mi van rajta. Ott volt a felvétel. Lemásoltam.
A végrehajtó a pendrive-ra nézett. Aztán Viktóriára. Aztán vissza a fiúra.
— Hány éves vagy?
— Tíz — mondta József. — De ez igaz.
Viktória akkor sírt el. Nem akarta — a könnyek csak jöttek, és nem törölte le őket, mert a kezei nem engedelmeskedtek.
A végrehajtó lerakta a pendrive-ot az asztalra. Lassan, mint aki időt akar nyerni.
— Asszonyom — mondta —, én most… én nem tudom, mit tegyek ezzel.
— Felhívhatja a felettesét — mondta Viktória, és a hangja rekedt volt. — Vagy a rendőrséget. Vagy Katalin Borbély ügyvéd asszonyt, aki az én képviseletemben jár el. A telefonszáma a hűtőn van.
A végrehajtó a telefonját vette elő.
Viktória leült a konyhaszék szélére, és a kezét az asztalra tette. Józsi odajött és mellé állt, és a vállát a karjához nyomta, ahogy kis korában szokta, amikor megijedt.
— Jól van, Józsi — suttogta Viktória.
— Tudom — mondta a fiú.
Antal Horváth negyvennyolc éves volt, saját könyvelőcége volt, és tizenkét éve tartott kapcsolatot a gyámhivatal Szombathelyi kirendeltségével. Nem direkt — nem volt olyan naiv. Volt egy közvetítő, egy régi üzleti partner, aki ismerte a megfelelő embereket, és aki tudta, hogy bizonyos ügyekben bizonyos összegek meggyorsíthatnak bizonyos folyamatokat.
Viktória ezt nem tudta. Három hónapig nem értette, hogyan lehetséges, hogy egy jogerős ítélet megszülessen az ő gyermekeinek elvételéről, amikor ő soha, egyetlen napig sem bántotta őket, soha nem volt bírósági eljárása, soha nem volt semmilyen jelzés a szomszédoktól, az iskolától, sehonnan.