— Ne mondd el anyának, jó? Ez a mi titkunk.
Tímea a konyhában állt, és a kezében lévő kávéscsésze lassan kihűlt.
Nem hallotta volna meg, ha véletlenül nem megy vissza a nappaliból a kabátjáért. Az ajtó résnyire nyitva volt. Enikő hangja nem jött — csak Erzsébet hangja, a férje anyjának hangja, az a puha, mézes hang, amit Tímea tizennyolc éve ismert. Tizennyolc éve és három hónapja pontosan.
— Tessék, ez a tiétek. De ez köztünk marad, igen?
Tímea nem lépett be. Csak állt az ajtófélfának támaszkodva, és érezte, ahogy a gyomra lassan, lassan összeszorul.
Nem először.
Nem is tizedszer.
Csak most Gergő volt bent. A kisebbik. A nyolcéves.
Tímea visszament a konyhába. Letette a csészét. Kiment az erkélyre, és ott állt a decemberi hidegben addig, amíg a kezei el nem zsibbadtak.
„Oké” — gondolta. „Oké. Tehát ez van.”
Jenő akkor este kilenckor ért haza. Tímea az asztalnál ült, és a számlákat rendezte — legalábbis úgy nézett ki, mintha rendezné. Valójában ugyanazt a sort olvasta újra és újra egy vízdíj-értesítőn.
— Fáradt vagy? — kérdezte Jenő, és kinyitotta a hűtőt.
— Nem különösebben.
— Erzsébet ma itt volt — mondta Jenő, és kivett egy üveg ásványvizet. — Mondta, hogy hozta a gyerekeknek a szülinapra valót előre, mert jövő héten nem ér rá.
Tímea felnézett.
— Mikor van Gergő születésnapja?
— Február tizennégy.
— Február tizennégy. — Tímea bólintott. — Ma december tizenegy van.
Jenő legyintett.
— Tudod, hogy ő ilyen. Mindig korán szervez.
Tímea nem mondott semmit. Visszanézett a számla felső sorára. A vízdíj. Negyedéves. Huszonkétezer-hatszáz forint.
„Ő ilyen” — mondta magában csendesen. „Ő ilyen.”
Tizennyolc év alatt Tímea megtanulta, hogy Erzsébet nem véletlenül csinál semmit. Soha. Minden mozdulatának volt iránya, minden szavának volt éle, és minden ajándéknak volt ára. Csak az ár nem mindig volt látható azonnal. Néha hetekkel később bukkant fel. Néha évekkel.
Az első alkalom, amire Tímea emlékszik, Enikő volt. A nagyobbik. Tizenkét éves lehetett akkor, és egyszer csak hazajött az iskolából, és azt mondta:
— Anya, Nagymama azt mondta, hogy ha egyszer nagy leszek, ő majd segít nekem lakást venni. De azt mondta, ezt ne mondjam el neked.
Tímea akkor még nevetett. Kicsit. Mert furcsának tűnt, de nem tűnt veszélyesnek.
— Miért ne mondjam el? — kérdezte Enikőtől.
Enikő vállat vont.
— Nem tudom. Azt mondta, anyának más a véleménye a pénzről.
Tímea akkor este megkérdezte Jenőt. Jenő legyintett — ugyanúgy, mint most, ugyanazzal a mozdulattal, amit tizennyolc év alatt tökélyre fejlesztett.
— Anya csak rajong a gyerekekért. Hagyj neki.
Tímea hagyta.
Aztán Enikő tizenöt éves lett, és egyszer Tímea megtalálta a lányának a fiókjában — nem kutatta, csak a pulóverét kereste — egy kis borítékot. Benne négyezer-ötszáz forint. A borítékon kézírás: „A miénk. Anya nem tudja.”
Tímea kivette a borítékot. A kezei nem remegtek. Csak letette az asztalra, és sokáig nézte a kézírást.
Erzsébet kézírása volt.
Tímea akkor este sem csinált semmit. Nem kiabált. Nem sírt. Visszatette a borítékot a fiókba, és elment főzni a vacsorát.
„Nem lesz ebből semmi” — gondolta. „Ez csak egy borítéknyi pénz. Nem fogok emiatt háborút indítani.”
Ez volt az első hiba.
Mert nem borítékokról szólt. Sosem borítékokról szólt.
Gergő három éves volt, amikor Erzsébet először adott neki pénzt. Háromszáz forintot — apróságnak tűnt, és az is volt, csak Tímea figyelt arra, ahogy Erzsébet mellé hajol, és súg valamit a fülébe. Gergő akkor még alig értett mindent, de bólintott. Komolyan, mint aki tudja, mi a dolga.
Tímea megkérdezte:
— Mit mondott neked Nagymama?