— Rendben.
Elment a szobájába. Leült az ágy szélére. A kezei az ölében feküdtek, és ő nézte őket sokáig.
„Nyolcéves” — gondolta. „Nyolcéves, és már tud hazudni nekem. Már megtanulta.”
A könny nem jött. Csak egy száraz, hideg érzés a mellkasában, mintha valaki kivett volna onnan valamit, és a helyén üreg maradt.
Két nappal később Gergő szólt.
Nem szándékosan — Tímea majdnem biztos volt benne, hogy nem szándékosan. Vacsoránál volt, Jenő már hazaért, és Gergő a tányérjával játszott, és egyszer csak, semmiből:
— Nagymama azt mondta, anyának nem lehet megbízni a pénzzel.
Csend.
Jenő felnézett. Tímea nem mozgott.
— Mit mondott? — kérdezte Tímea. Csendesen. Nagyon csendesen.
Gergő rájött, hogy valamit mondott. A szeme kiszélesedett.
— Semmi. Nem tudom. Nem emlékszem.
— Gergő. — Tímea a fiára nézett. — Mit mondott Nagymama?
Gergő a tányérjára nézett.
— Azt mondta… hogy anyának nem szabad megmondani, mert anya nem tud bánni a pénzzel.
Csend.
Jenő köszörülte a torkát.
— Anya csak babusgatja a gyerekeket. Így szokta ő. Ne vegyél fel mindent.
Tímea ránézett a férjére.
Nem kiabált. Nem sírt. Csak nézte Jenőt — a fáradt arcát, a türelmes pillantását, a mozdulatát ahogy a keze a villa felé nyúlt — és valami kattant benne. Nem robbanás. Nem dráma. Csak egy halk, tiszta kattanás, mintha egy zár nyílt volna meg.
„Tizennyolc éve” — gondolta. „Tizennyolc éve hallom ezt. Tizennyolc éve mondod nekem, hogy anya csak ilyen, anya csak olyan, ne vedd fel. Tizennyolc éve.”
— Rendben — mondta hangosan.
Folytatta a vacsorát.
Másnap reggel, miután Jenő elment a munkába és Gergő az iskolába, Tímea leült az asztalhoz, és kinyitott egy füzetet. Fehér, vonalas, amilyet Gergő szokott használni. Felírta a dátumot. Felírta, amit Gergő mondott. Szó szerint, ahogy emlékezett rá.
Aztán felhívta Ágnest.
— Szükségem van egy ügyvédre — mondta. — És valakire, aki ért az iskolai pszichológiához.
Ágnes egy pillanatig csendben volt.
— Mióta döntötted el?
— Tegnap este.
— Jól van. — Ágnes hangja nem változott. — Holnap délután szabad vagyok. Gyere el hozzám, és beszéljük át.
Tímea leírta: január negyedike. Ágnes. Tizenöt óra.
Bezárta a füzetet.
Az iskolai pszichológus neve Varga Katalin volt, egy negyven körüli nő, szemüveggel és csendes hanggal. Tímea előre egyeztetett vele — elmondta, mi történt, elmondta, mit szeretne. Varga Katalin meghallgatta, és bólintott.
— Ez lehetséges — mondta. — Ha a gyermek önként mesél, és mi dokumentáljuk, az hiteles.
— Nem akarom, hogy Gergőt nyomás érje — mondta Tímea. — Nem akarom, hogy úgy érezze, vizsgáztatják.
— Nem fogjuk vizsgáztatni. — Varga Katalin levette a szemüvegét, és megtörölte. — Csak elbeszélgetünk vele. Szokásos módszer.
Január tizenkettedikén Gergő Varga Katalin irodájában ült, és megivott egy pohár gyümölcslevet, és azt mondta:
— Nagymama mindig azt mondja, hogy anyának ne mondjuk, ha ad pénzt. Mert anya nem szereti.
Varga Katalin leírta. Szó szerint. Alá írta a nevét. Rányomta az iskola bélyegzőjét.
Tímea kivette a papírt, és berakta a füzetbe.
Ágnes ügyvédje Fekete Tamás volt — negyvenöt körüli, kopasz, kevés szavú. Tímea az irodájában ült egy csütörtök délutánon, és a füzetet tette az asztalra.
— Ez a dokumentáció — mondta. — Az iskolai pszichológus nyilatkozata. A dátumok. Amit fel tudtam idézni az elmúlt évekből.
Fekete Tamás átlapozta.
— Hány éve tart?
— Legalább hat. Amit biztosan dokumentálni tudok, az négy év.
— A férj tudott róla?
— Tudott. Mindig azt mondta, hogy az anyja csak babusgatja a gyerekeket.
Fekete Tamás bólintott.
— Mit szeretne?