Gergő felmutatott az érméket.
— Ezt. De nem szabad mondani.
Tímea a szájára tette az ujját.
— Nekem sem?
Gergő gondolkodott. Aztán:
— Neked főleg nem.
Tímea a konyhába ment. Kiállt az erkélyre. Mélyen belégzett a hideg levegőt.
„Főleg neked nem” — visszhangzott a fejében. — „Főleg neked nem.”
De akkor még azt mondta magának: kicsi. Nem érti. Nem ez a szándék.
Jenőhöz akkor este szólt.
— Erzsébet megkérte Gergőt, hogy titkot tartson előlem.
Jenő felnézett a telefonjából.
— Micsoda?
— Pénzt adott neki, és azt mondta, ne szóljon nekem.
Jenő egy pillanat csend után:
— Anya csak babusgatja a gyerekeket. Így csinálja ő. Tudod, hogy ilyen.
— Tudom, hogy ilyen — mondta Tímea. — Épp erről beszélek.
— Timike. — Jenő letette a telefonját, és ránézett azzal a fáradt, türelmes pillantással, amit Tímea gyűlölt a legjobban. — Nem kell ebből problémát csinálni.
Tímea nem csinált belőle problémát.
Évekig nem csinált belőle problémát.
Enikő tizenhat lett, tizenhét, tizennyolc. Gergő nőtt. Erzsébet járt — kéthetente, háromhetente, mindig váratlanul, mindig akkor, amikor Tímea éppen nem volt otthon, vagy éppen nem volt a szobában. Mindig hozott valamit. Mindig volt egy kis boríték, egy kis bankjegy, egy kis titok.
Tímea egyszer megkérdezte Enikőt, már tizenhat évesen:
— Szoktad-e, hogy Nagymama pénzt ad, és azt mondja, ne szólj anyának?
Enikő egy pillanatra megmerevedett. Aztán:
— Miért kérded?
— Mert kíváncsi vagyok.
— Anya. — Enikő a hangja megváltozott, valami fáradt, türelmes hang lett, ami Jenőre emlékeztette Tímeát. — Nagymama csak kedves velünk.
Tímea akkor éjjel nem aludt. Feküdt a sötétben, és hallgatta Jenő egyenletes légzését, és arra gondolt, hogy a lánya pont úgy ejtette ki azt a mondatot — „Nagymama csak kedves velünk” — ahogy Jenő szokta. Ugyanaz a hangsúly. Ugyanaz a legyintés a hangban.
„Mikor tanulta meg?” — gondolta. „Mikor tanulta meg, hogy így kell velem beszélni?”
Nem aludt el hajnali háromig.
Ágnes az egyetlen ember volt, akinek Tímea szólt. Nem az egészről — csak részletekben, évek alatt, kávé mellett, amikor a gyerekek már aludtak és Jenő nem volt otthon. Ágnes könyvelő volt, és volt benne valami, ami miatt az emberek elmondtak neki dolgokat. Nem vigasztalt, nem tanácsolt, csak hallgatott, és néha bólintott.
— Megint volt itt — mondta Tímea egy januári délutánon, és a kezét köré fogta a meleg bögre.
— Erzsébet?
— Gergőnek adott pénzt. Megint azt mondta, ne szóljon nekem.
Ágnes bólintott.
— Hányadszor?
Tímea felnézett.
— Nem számoltam.
— Számold meg.
— Minek?
— Mert ha számolnád, tudnád, hány éve tart. — Ágnes a bögrét forgatta a kezei közt. — És tudnád, hogy ez nem véletlenség.
Tímea a kezét nézte.
— Tudom, hogy nem véletlenség.
— Akkor mit vársz?
Tímea nem válaszolt. Kint az ablakon túl egy autó ment el, a fényszórói végigpásztáztak a falon.
— Nem tudom, mit várok — mondta végül. — Talán hogy megálljon magától.
Ágnes nem mondott semmit. Csak ivott a kávéjából.
Ez volt januárban. A decemberi jelenet előtt tizenegy hónappal.
December tizenegy. Tímea az erkélyen állt, és a kezei zsibbadtak a hidegtől. Bent Erzsébet már elment — hallotta az ajtó csukódását, a lépcsőn a sarkak kopogását. Hallotta, ahogy Gergő bejön a konyhába, kinyitja a hűtőt, kivesz egy almát, megint elmegy.
Tímea bement.
— Gergő.
A fiú a nappaliból nézett vissza rá. Nyolcéves arc, komoly szemek.
— Mi van, anya?
— Nagymama volt itt?
— Igen.
— Adott neked valamit?
Egy szünet. Rövid, de Tímea érezte.
— Nem.
Tímea bólintott.