Tímea összekulcsolta a kezét.
— Először egy közjegyzői értesítést. Arról, hogy Erzsébet a jövőben nem adhat pénzt a gyerekeimnek, és nem kérheti tőlük, hogy titkot tartsanak előttem. Ha ezt megszegi, az dokumentált határátlépés.
— Ez lehetséges. — Fekete Tamás felírta. — Mi még?
— Válókereset.
Fekete Tamás felnézett.
— Ingatlan?
— Közös tulajdon. A ház fele az enyém, a törvény szerint.
— Igen, az. — Fekete Tamás ismét leírt valamit. — Mikor szeretné elkezdeni?
— Minél előbb.
A közjegyző irodájában február elsején járt. Hideg nap volt, a folyosón csöpögött az eresz, és Tímea a kabátja zsebébe dugta a kezét, amíg várt. A közjegyző egy ősz hajú férfi volt, precíz mozdulatokkal, aki elolvasta az iratokat, és fejcsóválás nélkül írta alá.
Az értesítő február hatodikán ment ki Erzsébet nevére. Ajánlott levélben. A szöveg egyértelmű volt: Tímea Kovács — ez volt a neve, a saját neve, amit a házasságban sem adott fel — ezúton értesíti Horváth Erzsébetet, hogy a jövőben tilos bármilyen pénzösszeget átadni Horváth Gergőnek és Horváth Enikőnek azzal a feltétellel, hogy azt az anyától titkolják. Tilos bármilyen olyan kijelentést tenni a gyermekeknek, ami az anya pénzkezelésére, megbízhatóságára vagy kompetenciájára vonatkozik. A tilalom megszegése esetén Kovács Tímea jogi lépéseket tesz.
Tímea nem mondta el Jenőnek előre.
Jenő akkor tudta meg, amikor Erzsébet felhívta. Tímea a konyhában mosogatott, és hallotta a nappaliból Jenő hangját — először normális, aztán magasabb, aztán halkabb. Aztán csend. Aztán Jenő bejött a konyhába.
— Mi ez? — kérdezte.
Tímea letette a mosogatószivacset.
— Közjegyzői értesítő. Elolvastad?
— Anya hívott. Teljesen ki van borulva.
— Tudom.
— Tímea. — Jenő a hangja megfeszült. — Ez túlzás. Ez komolyan túlzás. Anya sosem akart semmi rosszat a gyerekeknek.
Tímea a férjére nézett. Csendesen, egyenesen.
— Gergő nyolcéves, és azt mondta nekem, hogy nem szabad megbízni bennem. Ezt mondta. Nyolcévesen. — Szünet. — Az iskolai pszichológus is hallotta. Le is írta.
Jenő arca elváltozott.
— Micsoda? Mikor voltál te az iskolai pszichológusnál?
— Januárban.
— Miért nem szóltál?
— Mert tudtam, mit mondanál.
Jenő a falnak támaszkodott. A kezével végigsimított az arcán.
— Tímea. Ez a mi családunk. Nem kell ebből…
— Jenő. — Tímea a hangja nem emelkedett meg. — Van még valami, amiről tudnod kell.
Jenő felnézett.
— Válni akarok.
Csend. Hosszú csend. Az eresz kint csöpögött. Valahol az utcán egy autó dudált.
— Ez… — Jenő kinyitotta a száját, aztán becsukta. — Ez komoly?
— Igen.
— Emiatt? Anya miatt?
Tímea a kezét nézte.
— Nem csak emiatt. — Szünet. — De igen, emiatt is.
Jenő elment a szobájába. Tímea hallotta az ajtó csukódását — nem slamasztikát, csak halkan, ami valamiért rosszabb volt. Visszafordult a mosogatóhoz. Beledugta a kezét a meleg vízbe, és folytatta a mosogatást.
„Na” — gondolta. „Na, ez most megvolt.”
A kezei nem remegtek.
Február tizennegyedike Gergő születésnapja volt. Tímea kora reggel felkelt, és megsütötte a kakaós csigát — Gergő kedvence volt, mindig is az volt. A konyha megtelt a forró tészta szagával, és Enikő is lejött, álmosan, a hajával kócos.
— Sütöttél? — kérdezte Enikő.
— Kakaós csiga.
— Reggel?
— Reggel.
Enikő leült az asztalhoz. Nézett egy darabig, aztán:
— Anya. Igaz, hogy válni akartok?
Tímea levette a tepsit a sütőből.
— Igen.
Enikő egy darabig csendben volt.
— Apa miatt?
— Részben.
— Nagymama miatt?
Tímea a lányára nézett. Tizenkilenc éves volt már, az arcán valami felnőttes, fáradt kifejezés.